A tengely követése

Ma megfigyeltem, hogy hogyan telik el egy átlagos reggel. Általában Jakab ébreszt (van, hogy pár perccel előbb ébredek). Akkor pisil a bilibe, visszapelenkázom, és még játszunk egy kicsit az ágyban (előszeretettel mászik föl az apjára, rugózik, vigyorog és élvezi, hogy reggel van). Aztán fölöltöztetem, mert a konyhában vagy hat-hét fokkal hidegebb van, és fölteszem a kávét, teát, zabkását, majd míg azok elkészülnek, elpakolom a tiszta edényeket (mindezt fél kezemben Jakabbal). Közben általában megjön a reggeli kaki, vagy a vödörbe-csapba, vagy a pelusba, egy vagy két (vagy három vagy négy) részletben, akkor peluscsere, közben kész a kávé, a tea, a zabkása, bele vagy nyolcféle cucc külön-külön (szezámmag, mazsola, szárított cékla stb), és igyekszem két pelenkamosás közben ülve megreggelizni. Aztán előkészítem az ebédet (spenót elő, kenyeret beáztatni stb), közben pakolom a szennyes edényt, megcsinálok hat szendvicset a Kedvesnek, a szemetest kicserélem, majd a szobában a tiszta ruhá

Megmaradt hajában sült krumpli összetörve, répa, gyökér, cékla, zeller lereszelve, két és fél tojás hozzá és némi só, valamint tökmagolaj, bele a kizsírozott őzgerincbe, 35-40 perc a sütőben max fokon, tádám, nagyon finom.

Gyerekkoromban nem értettem, miért kell délután sétálni, és közben a házakra megjegyzéseket tenni. Ez volt ugyanis a családi kimozdulás nyaranta, ha nem a strandra mentünk, mert rossz idő volt. Ma már persze én is ugyanezt csinálom, és értem is, hogy miért van, a "csak úgy séta" azonban eddig nem nagyon vett részt az életemben (kivéve, ha nagyon ki voltam akadva, de akkor inkább bicikliztem, úgyhogy ez se jó). Most viszont Jakabbal tényleg ki kell néha mozdulni, és amikor már nincs hova boltba menni vagy elintézni valamit, akkor marad a séta. És áldott szerencsénkre közel van a Gulya-domb, ligetes erdő, csalitos ösvény, ürgelyukakkal szaggatott tágas és szeles mező. Nagyon közel. És minden alkalommal, amikor ott vagyok, valami fölösleget kiszellőztetek a szívemből. Mert tág az ég, deres a fű, ragyog a naplemente vagy a hold, zúg a szél, kékellik a Bakony, csipognak a madarak, vagy egyszerűen csak van levegő. Van tér ventillálni, van ösvény a lábamnak róni az utat. És van hoz

Hogy hogy telik a napom? Fölkelek korán, a pont elég alvás után teázom és zabkását eszem, nagyokat sétálok erdőn-mezőn, bevásárolok, főzök, mosogatok, mosok, teregetek, elpakolok, takarítok, rengeteget olvasok, szakirodalmat, szépirodalmat, krimit, folyóiratot, amit tetszik, meg írok is, néha a varrással is kísérletezem jó társaságba járok, meg néha cukrászdába meg könyvtárba természetesen délutánonként teázok vagy macikávézok egy könyv mellett, sütit sütök és eszem (angol teasüteményt, sütőtökpitét és társaikat) néha még aludni is sikerül délután reggel és este beszélgetünk a Kedvessel, hétvégenként misére megyünk, családozunk, együtt főzünk vagy befőzünk, kirándulunk... és jut idő az imádságra és a hálaadásra is. Ó igen, és mindig itt van velem a legkedvesebb kis fickó, Jakab, aki mellett az élet egy csoda, és az is az, hogy hagy időt az apró és szükséges örömöknek. Lenyűgöző figyelni, ahogy kinyílik a világra. Persze, mindig hiányzik valami. De ez nem panas

Saját találmányú étek, nem volt itthon hús, de sok hagymával és tojással is működik. Készítettem kelt tésztát: fél élesztő meleg vízben cukorral, a kályha mellett kelt egy kicsit, majd liszttel, egy tojással és margarinnal összekevertem, és megint pihentettem. Közben a zsidótojás: öt tojást megfőztem, a sárgáját összetörtem, a fehérjét felvágtam, olívaolajjal-sóval-borssal és egy fej apróra vágott hagymával elkevertem. Mindeközben három fej hagymát megdinszteltem fokhagymával, valamint kiolvasztottam és fokhagymával elkevertem egy fagyasztott spenótot. Ja, és egy adag rizst is főztem a rizsfőzőben (így kényelmes). A spenót kivételével összekevertem a tojást, hagymát és a rizst, aztán mindezt kikent jénaiba rétegeztem: tészta, tojásos hagyma, spenót, tészta (csak úgy kézzel nyújtva, lusta asszony módra). A tetejére ment még egy tojás (a hetedik). Fél órát sütöttem nagy lángon (kb 200 fok). Ó, és nagyon hasznos, ha valaki megfogja mindeközben Jakabot... Köszi, Papa.

Nem vagyok nagyon nagy krimiolvasó, de azért van néhány kedvencem, klasszikusok közt is, meg szokatlanok közül is. Szeretem a krimiket: szeretem a rejtvényeket, a logikus gondolkodást, a játékot, amelyet az író játszik az olvasóval a szereplőkön keresztül, hogy hagyom magam becsapni. Szeretem azt is, hogy egy olyan világba nyerek bepillantást, amely nem az enyém, de a könyvek által közelebb kerülök hozzá. (Ismer valaki indián krimit? Kamasz korom óta nagy rajongója vagyok az indiánoknak is). Természetesen szeretem az irodalomban, főleg a drámákban megjelenő nyomozási szálat is, de itt most kifejezetten a könnyű krimikről "értekezem" - vagyis ismertetem a kedvenceimet. Csak hogy meglegyen. Egyébként Poe amúgy is nagy kedvencem, (kamaszkor óta, szintén), C. Auguste Dupin ugyan nem a szívem csücske, de Poe detektívnovelláit is szerettem. Nagyon trükkös, nagyon szigorú, nagyon logikus, igen komor, és úgy tud ábrázolni egy szituációt, hogy az olvasó képzeletére hagyja a lénye

Jakab: mászik, föltérdel, föláll, beszél (határozottan dallama van, magánhangzókat és mássalhangzókat egyaránt mond. Az ősz: köszöni, jól van, mi is jól vagyunk, fával tüzelünk, saját pálinkát iszunk (én azért nemigen), csipkebogyót szárítunk, gombát szedünk, és hallgatjuk a fák lehulló levelének lágy neszét. Jakab meg is kóstolja, ami azt illeti, mármint az avart. Azt figyeltem meg, hogy elképesztő és meglepően erős indulatokat képes kiváltani belőlem az, ha egyszerre esik meg az, hogy fáradt vagyok (nem aludtam eleget), és Jakab is keveset aludt, és sehogy sem akarja azt csinálni, amit én szeretném (szopizni, aludni, hagyni magát pelenkázni, nem menni a tűzhelyhez/kukához, vagy ellenni egyedül). Meglepett ez, és muszáj kontrollálnom - elvégre én vagyok a felnőtt. Nem akarja, nem kényszeríthetem, mert attól még, hogy kicsi, még ugyanolyan tiszteletet érdemel. Úgy gondolom, hogy tudom, mi a jó neki? Hát nem biztos. Általában odafigyelek rá, a ritmusára, hogy épp mire van szüksége.

Mióta a saját utamat járom, nagyon sok minden kötődik az őszhöz. Az assisi csoda-hetek kivételével, ami nyáron és télen volt, illetve a svéd telet kivéve tulajdonképpen mindig az ősz volt a nagy utazások és a nagy változások évszaka. Minden helyhez ízek és illatok, emberek és kalandok sokasága fűződik, és az őszi időjárás és a levegő mindig előhozza – hol ezt, hol azt. Tíz éve, 2006 őszén másodéves egyetemistaként voltunk a néprajzosokkal a moldvai csángóknál, Külsőrekecsinben. Egy életre szóló élmény volt, nem beszélve egy jó barátság és a stoppos karrierem indulásáról. Heten voltunk, mint a gonoszok, nagyon hosszú volt az út, nagyon sáros és nagyon szegény a kicsi falu, de az emberek hihetetlen jószívűek és barátságosak voltak. Ettünk ott galuskának nevezett töltött káposzta-szerűséget, puliszkát, vékony házi csirkét paradicsomos-fokhagymás muzsdéval, házi kenyeret, rettenetes helyi bort és csúszós szilvapálinkát. Ott találkoztam először a zakuszkával is – azóta a Kedves minden ő

Hanga koreai blogján felbuzdulva én is leírom az átlagos napjainkat, jó időnként leírni, majd vicces lesz visszaolvasni húsz év múlva. Reggel fél hat és fél hét között szoktunk kelni, többnyire Jakab ébreszt (egyszer csak arra ébredek, hogy az arcomba figyel), csöndes amúgy, és jókedvű szokott lenni reggel. Annyira nagyon édes, amikor éppen fölébredt, csak megölelgetem és gyönyörködöm benne. Aztán a Papának szoktam odaadni, amíg a konyhában elkészítem a reggelit (kávé Gyurinak, tea és zabkása magamnak). Jakab aztán eljátszogat a földön, tornászgat, újabban nemcsak kúszik, mászik is, kutyapózba kitolja magát, sőt, térdre felhúzza magát (ma pedig egyszer állásba is, hét hónaposan!). Persze akkor jó, ha egy légtérben vagyunk. Ha az ebéddel a konyhában szöszölök, akkor kirakom az előszobaszőnyegre (nagyobb a motiváció a takarításra...). Olykor délelőtt program van (szopi klub, katolikus baba-mama klub, babás jóga, hordozós klub, baba-mama séta - ez mind van Veszprémben!), vagy boltba

Gesztenye Gusztika zöld fa ágán lakott nem volt ködmönkéje, nem viselt kabátot, kalapot. Vastag tüskés bőr volt egyetlen ruhája, hej, az istenadta, azt is szűkre szabta a szabója rája. Csak hintált, csak palintált hátra meg előre, egyszerre csak hopp, kopp, leesett a földre. Leesett a földre, lefeslett a bőre, – fékomadta! – de szép legény lett belőle! Nagybátyám harmincas-negyvenes évekbeli elemista olvasókönyvéből. Édesanyámtól tanultam, s ősztájon, mikor rugdosom a fényes új gesztenyéket, és zsebre rakom a legszebbeket, mindig eszembe jut. Veszprémben az ősz gesztenyeillatú, Szegeden platán, de mindig eszembe jutnak a nagy őszi utazások is, Finnország, Korea, a Camino. Az illatok egész máshol tárolják az emlékeket. Az idei ősz azt hiszem, babaillatú marad.

Előre leszögezem: alapvetően nincsen baj a pürével és a kiskanállal. A püré jó dolog, én is szeretem. A gyermek-vezette, vagyis az ő igényei szerinti hozzátáplálás (BLW: baby-lead-weaning) azonban másra helyezi a hangsúlyt. A lényeg azon van, hogy ő maga, legyen bár csak hat hónapos, tökéletesen megbízhatóan tudja, hogy mire van szüksége. Elsősorban anyatejre , ezen kívül felfedezni és utánozni a felnőttek világát, az evésben is. Ha ezt a szülő tudomásul veszi és tiszteletben tartja, megkönnyíti a maga és a gyermeke dolgát. Forrás: Gill Rapley: Baby lead weaning (e-könyv, online elérhető) Mi az, amit látunk? A gyermek maga nyúl az ételért, hat hónapos korában, amikor már tud ülni (esetleg önállóan), érdekli az étkezés,  tud már megfogni valamit, az ételt a szájához emelni, megrágni, lenyelni, és a következő falatért nyúlni. Marokba fogható rudacskákban jön az étel, nem összepépesítve, így el tudja különíteni az egyes ételeket, ő maga választhat. Ő szabja meg, eszik-e, miből, é

Jack London: A vadon szava. Örök kedvenc, ma Jakab délutáni alvása alatt ismét elolvastam (sokadjára). Íme, a flow, Csíkszentmihályi előtt London már tudta. Én is sokszor-sokszor átéltem, hála Istennek, tánc, sziklamászás, gyaloglás, hegyen ücsörgés, úszás, és szülés közben. Ha belegondolunk, valahogy mindig a testből indul ki. "Van egyfajta önkívület, amely az élet csúcsát jelzi, amelynél magasabbra nem emelkedhetik az élet. S mivel a létezés paradox dolog, ez az önkívület akkor tör ránk, amikor életünk a leghevesebben lángol, és mégis tökéletesed elfeledteti velünk, hogy élünk. Ezt az önkívületet érzi a művész, ez feledteti el vele, hogy él, amikor egész lénye belevész egy lobogó tűzbe; ezt érzi a katona, mikor a háború önkívülete elfogja a véres csatatéren és nem kegyelmez senkinek; s ezt érezte Buck, amikor az ősi farkas-üvöltést hallatva rohant a falka élén, az élő táplálék után, amely sebesen menekült a holdfényben. Lényének legmélyéből tört fel az üvöltése, s még annál

... és rengeteg dologra képes egyszerre, amit a felnőttek már nem: tud egyszerre enni és aludni aludni és tornázni (kúszni-mászni) enni és tornázni (ez mondjuk pont nem a legszerencsésebb párosítás, de rövid távon képes rá) tornázni és sírni (vagy mondhatjuk úgy is, hogy mozgás közben verbálisan kommunikál, ez remélhetőleg azért hosszú távon is megmarad) és minden alvás-evés-mozgás-játék közepette elképesztő iramban növeli az agysejtjeit, figyeli és tanulja a világot. Ez az igazi "multitasking". Áldás vele minden perc

Jakab elegánsan oldalra néz. A fóka túl gyors volt. Édesapával a Balatonon, fejjel lefelé.  Pelenka?  Minek? 

Jakab most lesz hat hónapos (szeptember 2-án, egészen pontosan). És elképesztő, ahogy napról napra, szó szerint, de néha óráról órára növekszik és ügyesedik. Nagyon élénk, nagyon derűs és nagyon kíváncsi. Már nem lehet az ágyon hagyni egyedül, hiszen gyakorlatilag keresztbe-kasul beszáguldja. Többféle haladási módszere van: hanyatt fekve hidat csinál, és a fejével araszol előre vagy popót föl, fejet a földbe fúr, és úgy küzd esetleg fölmegy négykézlábra, "kutyázik", leng előre-hátra, majd előreveti magát. De olyan is volt, hogy kézzel húzta magát előre. Persze a legravaszabb fogása, hogy elérjen valamit, hogy a takarót húzza meg. Meg hengergőzik, oldalvást közelítve meg a kiszemelt célt, hasról hátra, hátról hasra. Kedvenc játéka édesanya keze, meg a vizesflakon, valamint a könyveim (lennének, de csak az e-könyv olvasót adom oda, annak kék bőr tokja van). Meg a párnák. A piros különösen. De megkóstolta már édesapja papucsát és a kandalló hamutálcáját is, a szőnyegr

Valami mindig hiányzik. Nem is baj, az élet része a hiány, katolikus közegben úgy mondanám, hogy majd Odaát nem lesz hiány, addig azonban e földi években minden egyes nap jelen van. Nemcsak az anyagiakra gondolok. Nem csak a soha-a-végére-nem-érek tanulásra, a maradéktalan és tökéletes pillanatok pillanatnyiságára, a szeretet tökéletes átadására és befogadásának lehetetlenségére, a test, a szellem, a lélek kielégíthetetlen szomjára. Talán mindezekre együtt. Egy estére eljátszottam a gondolattal, hogy ez az ősz is egy nagy változást hoz. Magamat is meglepett  a lelkesedés, a heves vágy valami intenzívebb szellemi közeg, pörgés, társaság, világmegváltó beszélgetések után. Nem azzal van a baj, hogy az estéim altatással telnek, hogy a beszédtémám nagy része a kisgyermekek fejlődése és gondozása körül mozog. Ez egy ilyen életszakasz. Csak ne hagyjam felejteni magamban a szomjat valami más, valami több, valami magamnál, magunknál több iránt. Örök a küzdelmem a szavakkal, a magyar nyelvv

Van két másik blogom is (az oldal alján egyébként ott vannak). Lassan ideje őket fölköltenem téli álmukból. Az egyik egy angol nyelvű, majd arra is sort kerítünk. A másik versekről szól. Nem az enyéim, én csak olvasom őket, s hagyom, hogy hassanak rám, a versek, melyekben akár egy villanásnyira is megjelenik a saját életem. A szavak elfedésére vagy felfedésére szolgáló másik szavak, melyeket már valaki átélt, lenyelt, megemésztett és kerekre gyúrt. Versnapló. http://versnaplo.blogspot.hu Hiányoznak a versek. Ideje leporolni a versesköteteket a polcomon.

A legnehezebb kérdés, amit jobb fel sem tenni a friss / egy év alatti gyermekkel rendelkező szülőknek, az éjszakai alvásra vonatkozik. Nem akarom kifejteni a kisbabák alvási szokásait, leírták sokan, sokkal szakértőbben, mint én, a lényeg: a kisbabák nem alusszák át az éjszakát, többek között ez is a túlélési stratégiájuk része. Amikor a szülő azt mondja, igen, most már átalussza, az kb éjféltől hajnali ötig megszakítatlan alvást jelent. Nekünk nagy szerencsénk van Jakabbal, hiszen este nyolc-kilenc között (olykor kisebb nyűglődések után) leteszem aludni (és legföljebb egy óra múlva én is követem), öt és hat között pedig kel. A kettő között pedig felébred és szopizik, de hogy hányszor és milyen hosszan és hatékonysággal, azt már nem tudom megmondani, mert gyakorlatilag én is háromnegyed részben alszom. Olykor fel-felsír, ezt a mozgásfeljődés számlájára írom. Így azért elég könnyű kibírni. Viszont elgondolkodtató, hogy nekem is erőt kell vennem magamon, hogy lefeküdjek és elalud

A szülés kapcsán – Először a tornatanárok jutottak eszembe. Aztán az osztályfőnökök. Aztán rájöttem, hogy ez majdnem ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a felnőtté válás, a szülővé válás, amiket az ember maga fedez fel. Hogy hogyan kell szeretni, elég jó szülővé válni, szülni stb. Majdnem. Ugyanis ezt lehetne tanítani, de minimum tudatosítani. Az intimtornáról van szó, mindegy, milyen név alatt és milyen formában. Kriston, Cantienica, vagy más. A medencefenék-izmok karbantartásáról. A szülés kapcsán jöttem rá, hogy a nőknek (de a férfiaknak is!) nagy szükségül volna arra, hogy minél korábban, akár már gyermekkorukban megismerjék és megtanulják, hogy a testünk legféltettebb és legtitkoltabb része, melyhez a legtöbb tabu kapcsolódik, szintén gondozásra szorul. Mert attól még, hogy mélyizmok, van dolgunk vele. És sok-sok szenvedést meg lehetne spórolni, ha nemcsak a bicepszet és a hasizmokat erősítenénk, hanem a medencefenék-izmokat is. A szexualitásban is szerepe van. (jó

Ec, mint elimination communication, vagyis inkább természetes csecsemőhigiénia (esetleg pelenkátlankodás). E-cé. Ez a szókapcsolat bennem valami olyasmi tudást juttat az eszembe, ami valaha még a birtokunkban volt, és az volt a legtermészetesebb, de ma már elfelejtettük. Sok ilyen van. Eddig tényleg azt gondoltam, hogy a kisbabák tisztán tartásának egyetlen módja a pelenkázás. A pelenkázás azonban ilyen formán inkább a környezet tisztán tartása a baba körül – nem ugyanaz. Ezzel is úgy vagyok, mint oly sok mással – nem véletlen, hogy ide születtem és ekkor, és nem mondjuk indiánnak hatszáz évvel ezelőtt vagy bárhova máshova. A 21. század Magyarországába kell adaptálni azokat a dolgokat, melyeket újra felfedezek mint ősi bölcsességet. Nem kell tehát vagy-vagy szemlélettel nézni ezt sem. Nem kell azt mondani, hogy ha belevágok, teljesen elfelejthetem a pelenkát. Lehet - sokan, ahol ez a jelenség nem idegen, csinálják - de nem kötelező, és nem amiatt, hogy furcsán néznének, hanem mer

Budapest Valahányszor Budapestre megyek, egy kicsit egy könyv vagy egy film főszereplőjének érzem magamat. Négy éve, mikor Koreában voltam, azt találtam mondani az egyik koreai barátomnak, hogy Budapest számomra az egyik legszebb város - és ezért soha nem élnék ott. Ez azóta megdőlt, hiszen majdnem két évet laktam Budán, de a véleményem nem változott. Az egyik legcsodálatosabb város, és hálás vagyok, hogy ott élhettem. Mégis, találkozások nélkül üresebb volna a város - minden város. Nem teljesen üres, hiszen az ember, ha megy valahová, mindig magával viszi önmagát - még ha nem is találkozna egy kedves pincérrel/hajléktalannal/bárkivel, akkor is találkozna önmagával egy új helyen (ennyi erővel egy magányos hegyre is elmehet az ember, és időnként érdemes is). Négy éve voltunk a Triglavon is. Másrészt a város (és ez nagyjából minden, emberek lakta helyre igaz) az évszázadok alakította kövekkel, épületekkel, fákkal és emlékekkel van tele, kinek-kinek saját érdeklődése szerint: kit az

Mindig újabb és újabb felfedezéseket teszek a babákkal kapcsolatban. Mielőtt Jakab megszületett, fogalmam sem volt a kisgyerekekről (ezt ne felejtsem el, amikor olyanokkal beszélek, akinek nincs gyermeke). Azt hittem, a babák kórházban születnek, (bár tudtam, hogy régen nem így volt), a kiságyban alszanak (végül is a bölcső egy hagyományos bútordarab, nem?), három óránként éhesek (na ja, tápszer, cumisüveg stb), babakocsiban közlekednek (végül is státuszszimbólumként kezdte Viktória királynőnél), és a pürés ételt tudják csak megenni, és azt is úgy kell lenyomni a torkukon. Azt is hittem, a kisbabákat pelenkázni kell, ha valamit, akkor azt muszáj. Így kell és úgy kell. Majd az okos doktorok és védőnők megmondják. Végül is, lehet így is. Van, akinek ez működik, vagy ennek kell működnie valami oknál fogva. Azonban szép lassan tágul a látóköröm és a gondolkodásom. Mert hiszen ezek mind nem szükségesek, csak lehetőségek. Nem ezek az egyedüli opciók. Nem akarok folyton a termés

Három hónap telt el, mióta megszületett Jakab. Három olyan hónap, amiről nem tudtam, milyen lesz, de ami végül lenyűgözően egyszerű és mégannyira csodálatos lett. A java (és a neheze) nyilván még hátra van, de nem győzök hálát adni Istennek, hogy az időről időre felbukkanó nehézségek és kellő-kelletlen változások ellenére ilyen elképesztően jó dolgom van. Nem véletlen, hogy a frissen született szülők annyit tudnak beszélni a gyermekükről. Olyan horderejű változás ez, mint amikor egy teljesen új szakma, egy teljesen új világnézet és eleddig kevéssé ismert hormonok borítanak el meglepő intenzitással. Mert elképesztő öröm, hogy ember született a világra, és minden pórusom tele van az élménnyel. Nem mintha nem esne jól néha másról beszélni, mondjuk Thomas Mann munkásságáról, de annyira intenzív az élmény, hogy nem lehet – és szerencsére nem is kell - elfojtani. Sok mindenre megpróbáltam felkészülni, és menet közben alakult az is, amire nem lehetett. Mostanra kikristályosodtak az anyas

Márciusban még tényleg az volt a nap fénypontja, mikor elmentem zuhanyozni, vagy mikor krimit kaptam a kezembe. Azóta ragyognak a napok. Amikor Jakabot figyelem, ahogy dolgozik, vagy mosolyog, vagy beszél, kommunikál. Amikor fölkel. Amikor fölkelünk. Amikor elalszunk. Amikor hatékony vagyok már a háztartásban. Amikor magamra is jut idő. Amikor a Kedves hazajön. Amikor nagyot sétálunk együtt. Amikor jönnek a barátok, és beszélgetünk, mert hiszen ilyen szempontból semmi sem változott. El tudok menni (városon belül próbáltam egyelőre) bárhova, mert Jakabbal öröm és csupa csoda az élet. A hordozóban nézelődik, majd elalszik, ha fölébred, megszoptatom. Amikor vadidegenek is rám mosolyognak. Mindig is azt éreztem, hogy az a kor, az az életszakasz, amelyben éppen vagyok, az aranykor. Most is pontosan így vagyok vele. Anyának lenni csoda, a gyermekem tünemény, a Kedvesért és a családomért pedig minden nap hálát adok az Odaföntvalónak. Hetek óta fénypontokból áll a nap. (A kép nem hazu

El sem tudtam képzelni, milyen lesz majd, amikor megjön az életünkbe Jakab, a várva várt pici emberke, aki tökéletesen és kiszolgáltatottan ránk lesz bízva.  El sem tudtam képzelni, hogy embert lehet így szeretni és félteni, mint a gyermekemet.  Mintha hosszú-hosszú utazás  után érkezett volna meg, hónapokkal előtte bejelentette, hogy jön, és hogy marad is egy életre, mi pedig, bár nem találkoztunk még vele, egyre jobban és jobban megszerettük.  Amikor előbukkant, viharos gyorsasággal, mint aki alig várja, hogy lássa a világot, és két másodperccel később átöleltem, s másfél óráig időtlen és boldog örökkévalóságban voltunk, hirtelen értelmet nyert a várakozás, értelmet nyert a neve, minden a helyére került, mint a kirakósban az utolsó darab: megérkezett hozzánk, és azért, mert minket választott, és mi jó szülei leszünk, s amikor nehéz lesz, szabad nehéznek lennie.  Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen mérhetetlen gyönyörűség gondoskodni egy kicsi emberkéről, akihez eze

Eddig nem volt okom töprengeni a gyermekágy nehézségein, de most hirtelen késztetésem van sorra venni őket. Mondjuk, ez lesz a prózai megfogalmazása a dolgoknak, a líra ugyan sokkal hangsúlyosabb, de pont ezért a megfogalmazása több időbe kerül, így az máskorra marad. Először is, az ember lassított felvételben mozog. Ez az első hétre vonatkozik, mint ahogy az is, hogy se ülni, se állni nem bír az ember, az egész alfele fáj, és akkor még időnként vécére is kéne menni - ha tudna egyedül. Ami azt illeti, feküdni sem kényelmes. Amikor már jobb, akkor meg a melleim teltsége miatt nem könnyű kényelmes pózt találni (s hogy melyik oldalam következik, hogy a másikat feküdjem el - ha ez lehetséges egyáltalán.) Az alváshoz szükséges párnák persze rejtélyes nódon meghatványozódtak (indulva egyről). Aztán ott van a gyermek, aki először ugyan alszik sokat, aztán azonban érdemes gyakran megszoptatni. De mikor? De hogyan? Erre is rá kell jönni, és senki nem mondta még eddig (vagy nem elég hangsúly

Hát íme, Jakab Gábor a születése utáni percekben. Isten hozta őt mihozzánk, könnyű és gyors megérkezéssel. 3400 gramm, 51 centi, bár nem tudom, miért olyan nagyon fontos ez. Sokkal fontosabb, hogy él, virul, szopizik, a szemembe néz, és tudom, hogy nagyon sokat ad nekünk, többet is talán, mint amennyit mi tudunk adni.

A csendesség nem azt jelenti, hogy nem történik semmi. Sőt, sokszor fordul elő, hogy valami mélyen húzódó, nagy volumenű dolog történik a csendben, ami nem olyan látványos, mint a hirtelen drámák, de éppoly sorsfordító. Többször tapasztaltam már a csendet is, a téli álmot és a drámát egyaránt az életemben, szerencsére.  Most ismét egy csendes növekedés időszaka van. Hétköznapok, dolgos, lassú, bölcs hétköznapok.  Nemrég egy magam számára is furcsa megállapítást tettem, cáfolja, aki akarja: az okos férfi okos, per definitionem: lexikálisan, racionálisan, intellektuálisan. Az okos nő ellenben bölcs. Intuitíven, irracionálisan és az érzelmeit kordában tartva. Mindkét fajta okosságra szükség van egyébként mindkét nemnek.  Most az asszonyi bölcsességemre van szükség elsősorban (mint ahogy az elmúlt pár évben főleg). Mert persze számít, hogy mennyire értem a kétismeretlenes egyenletet, mennyire vág az eszem hirtelen szituációkban, de mégiscsak fontosabb most, hogy tudjam, mikor kell mag