A tengely követése

Újra és újra ugyanahhoz a gyökérhez lyukadok ki. Bolondnak kell maradni. Valami oknál fogva mindig is arra vágytam, hogy átlássam a dolgokat, egészben lássam a helyzetet, amit látok, amiben vagyok. Aztán újra belátom, hogy nem tudom, az agyam nem áll rá arra, hogy férfimód átlássam a társadalmi mozgásokat és a hasonlókat, nem megy a nagyban gondolkodás. De néha, néha mégiscsak vannak olyan pillanatok, amikor hirtelen átlátom az egész világmindenséget. Gyermekkoromban is voltak ilyenek, emlékszem, édesapám rendre meglepődött, milyen furcsa dolgokat mondok, mindazonáltal igazat adott, az ember tényleg túlbonyolítja a dolgokat, a közlekedést, az életet, a mindent, amihez hozzányúl. És az ilyen ritka pillanatokban látom, hogy végső soron az számít, hogy szerettünk. Lehet, hogy nem vagyok ügyes újságíró, nem vagyok fegyelmezni képes, érdekesen előadó pedagógus, nem tudom mindig jól kezelni a konfliktusokat, még írni sem tudok igazán jól, mert legfőbb eszközeim, a szavak már létükné

- De hisz akkor - jegyeztem meg nagy merészen - még messze jár atyám a megoldástól... - Nagyon is közel járok hozzá - mondta Vilmos -, csak azt nem tudom, melyikhez... - Eszerint atyám nem tud egyetlen válasszal megfelelni az összes kérdésekre? - Ha tudnék, Adso, akkor teológiát tanítanék Párizsban. - Párizsban mindig tudják, melyik az igazi válasz? - Nem - mondta Vilmos -, soha, de nagyon biztosak a tévedéseikben. - És atyám? - kérdeztem gyermeki arcátlansággal. - Atyám sohasem téved? - Gyakran tévedek - felelte. - De én nem csupán egyetlen tévedést agyalok ki, hanem sokat, így aztán egyiknek sem leszek a rabszolgája.

Leült nagy búsan a kerek tó partjára, gondolkozott, hogy mitévő legyen. Hát ahogy ott ül, látja ám, hogy megbolydulnak a kacsák a vízen. Verdesnek a szárnyukkal, hápognak, kiabálnak, s ni csak, egy szép fehér kiskacsa egyenesen odaúszik szegény Dzsonihoz, kijön a vízből, a fejét szegény Dzsoni térdére fekteti, és néz, néz szomorúan. Szegény Dzsoni is szomorúan nézte a kiskacsát, megsimogatta, és azt mondta: - Hej, te kiskacsa, nem láttad az én kedves Árnikámat? Abban a szempillantásban, ahogy ezt kimondta, megdöndült a föld, morajlás futott végig a tájon, s hipp-hopp, ott állt a harminchat tornyú, háromszáz ablakos palota a helyén, minden kacsa visszaváltozott emberré, jaj, jaj, kiabált a tó közepén az udvari főszámolnok, mert nem tudott úszni, szerencsére a többiek kimentették. Árnika is visszaváltozott, talán még szebb volt, mint annak előtte, visszaváltozott Östör király is. Nagy volt az öröm, a hejehuja, csak akkor szállt el a jókedvük, amikor Árnika fölsikoltot