A tengely követése

Oly sok újat tanulok mostanában. Szőlőt és barackfát metszeni, gyümölcsfát oltani, unokahugit büfiztetni, gyors papírrepülőt hajtogatni, legényest táncolni,  haragosnak lenni, figyelni, írni, énekelni, szkennelni és fényképezni, túrázni gyorsan és lassan, felzárkózni és bevárni. Böjtölni. Nemet mondani. Emberekkel lenni és bánni. Hagyni a fogat fájni. Nem kimászni teljesen a múzeum tetejére. Nagyokat lehet szimatolni a tavaszból, nemcsak az orral,  hanem az egész valómmal. És megköszönöm, hogy mindennek örülni tudok. Hát ilyen a március idén. 

     A hétvége nagy résztét Zsámbékon töltöttük az útkeresők egy részével, hatan-nyolcan mentünk. A négy  önkéntes fiú szokott jönni ehhez a családhoz, s most mi is megismerkedtünk velük. Fiatal, eredetileg pesti házaspár, akik kiköltöztek a csöndbe és az önfenntartásba, felújítottak egy régi parasztházat, hét gyermeket nevelnek, és a saját két kezükkel dolgoznak meg mindenért. Persze, nem lehet visszamenni az időben száz-kétszáz évet, nem is biztos, hogy kell.      De azt látni, és részt venni benne, hogy a kenyér, a tej, a hús, a zöldség mind saját termés, hogy a fát nemcsak kiegészítő fűtésre kell vágni, hanem hogy ténylegesen főzzenek s melegedjenek vele, hogy a gyerekek nem néznek tévét, nem esznek cukrot, és láss csodát, normálisak, egészségesek és nagyon bájosak, mindezt  megfigyelni és részt venni benne nagyon nagy élmény volt.      Úgy fogadtak minket, mint régi barátokat, este együtt beszélgettünk, énekeltünk hegedűszó mellett, játszottunk a lurkókkal, nappal vágtuk a fát