Alászállás
Pont egy éve kezdtem az alászállást, vagy a szintet lépést, vehetjük, ahogy tetszik. Mindenesetre mélyebb rétegeit ismertem meg az emberi létnek, mint az elmúlt negyed században. Nem is erről akartam írni, csak a szóról jutott eszembe: alászállás. Előhozta Thomas Mann Józsefjét, mely a mai napig a legnagyobb olvasmányélményeim közé tartozik, Szabó Magdát, dettó, a középiskolát, ahol kezdődött a gyerekkor vége, és a legdrágább emberi kapcsolataimat. Tegnap és tegnapelőtt bicikliztünk a városban a kedvessel, a délelőtti számítógép előtti ücsörgős munka után ez egy jó pár fokkal aktívabb ücsörgés volt. Először fölmentünk volna a János-hegyre, de a térkép ahol utcát jelzett, havas-jeges saras völgybe torkollott. Gyönyörű volt, csöndes és eldugott, mi mégsem azt akartuk, úgyhogy egypár sárfolttal gazdagodva beláttuk, itt nem toljuk fel a biciklit. Maradt a leszáguldás öröme. Tegnap csupán a Gellért-hegyre mentünk, és megpróbáltuk ignorálni a rengeteg turistát. Nem volt könnyű;