A tengely követése

Tegnap három szegény emberrel találkoztam. Először újlipótvárosban, mikor oldottam el a biciklimet, hozzám lépett egy ősz szakállas, idős, enyhén lerobbant férfi, s mikor az első szavak után nem elfordultam, hanem meghallgattam, mit szeretne, olyan hálás lett, hogy alig bírta elmondani, hogy éhes. Azt mondtam, itt van egy Aldi, veszek neki valamit, mit szeretne. Fél kiló kenyeret. Ne legyen egy kiló? - alkudtam fölfelé. Hát, de legyen. Meg olyan fölvágott. Jó, de zöldség ne legyen? Nem, nem kell, illetve egy-két szem paradicsom... Bementem a boltba, és megvettem. Nem mondom, hogy többet megengedhettem magamnak, de nem néztem az árát. Mikor kimentem, s odaadtam neki, még megkérdezte, nincs-e egy kis rágóm véletlenül, mert az unokája, mikor hazamegy, mindig megkérdezi, nagypapa, van-e rágó? Minden szavát elhittem, ha igaz volt, ha nem. Nagyon régen láttam ilyen hálás embert, még a kezemet is megcsókolta, és én azt éreztem, valami nagy kitüntetést kapok, pedig meg sem érdemlem.

Kamaszkoromban sokat vívódtam azon, hogy egyszerre vagyok magamnak való és életvidám, átlagos és különleges. Aztán, mire szépen felnőttem, rájöttem, hogy létezik is-is. És hogy ez az élet sokkal összetettebb annál, mint hogy szavakkal meg lehessen fogalmazni. Itt lép be a képbe a művészet.