A tengely követése

Elérkezett az ideje ennek is, sosem gondoltam szavakkal végig, de végül is miért ne? Mert miféle öszvér szóról van itt szó? Milyen tengelyt követek? Az axis szó latinul jelenti a tengelyt, én pedig magyarul tettem hozzá a többes számot. Axis mundi is lehetne, mint ahogy tulajdonképpen erről is van szó, a világ tengelyéről, melyet a magamévá teszek. De hová vándorol a tengely, hogy követni kell? Talán olyan, mint a felhőoszlop és a tűzoszlop a pusztában, melyet Mózes és népe követett negyven éven át. Talán táltoslétra, az a bizonyos világfa, melyen át feljuthatunk az égbe, vagy le az alvilágba. Volt egyszer egy ilyen álmom, egy mély kút fölött egy kötél függött, és én föl akartam mászni rajta, aztán végül mégis leereszkedtem a kútba, ahol egy egészen különleges, más világ volt. Julcsi barátném talált nekem egyszer egy jelmondatot, mely tökéletesen lefedi az életfilozófiámat, angolul így hangzik: Pay attention. Be astonished. Tell about it. Magyarul: Légy figyelmes. Ejtsen b

Ma egész reggel utaztunk. Ma egész délután és este fél hat volt. Ezalatt bejártuk a Dunántúlt, aztán készítettünk csipkebogyószörpöt, hecsedlit, kökénybefőttet, kökényszörpöt, szárított gombát, őrségi kerekrépa-lepényt laskatésztával, valamint tökmagolajos répa-retek alma-zellersalátát és szalonnás-sajtos édesburgonyát (csak hogy együnk is valamit). A kandalló mellett csaknem túl meleg van, a vinettát meg a rozmaringot majd máskor. Úgy tűnik, szeretünk főzni, szeretünk eltenni, szeretünk együtt lenni a konyhában, otthon, az úton - vagy bárhol máshol is. Jó alapnak tűnik egy közös életre. A megálló óra a mai nap külön tréfája volt a számunkra. Köszönöm, Isten, a humorodat és a gondoskodásodat.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nagyon sok idő kell, míg megemésztek akár egy aprócska dolgot is, egy mondatot, egy érzést. Hát még egy életállapot-változást. Vagy kettőt. Vagy két és felet. Különösen, ha fejre van fordítva. Nem baj, van időnk, én legalábbis adok magamnak. Férjhez mentem, legalábbis polgárilag, egyelőre. Mivel sem Gyurinak, sem nekem nem ez a legfontosabb, igyekeztem a lehető legkevésbé komolyan venni és a lehető legkevesebbet szervezni és nagydobra verni, de a közösségi oldalak korában ez lehetetlen. Így jártam. De aki fontos, az úgyis tudja, hogy előbb-utóbb megkeresem, vagy ha ő keres, akkor is tudhatja: jöhet bármikor. Lesz egyházi esküvő is. Vannak bajok a kicsi és a nagy világban, én pedig hallgatok vagy szólok, de mindenképp megteszem, amit tudok az adott pillanatban - ha most ez "csak" annyi is, hogy egészséges családot teremtek. De tudom, hogy ez nagyobb dolog a történelemnél és az irodalomnál is, ha nem könnyű is ezt belátni. Asszonny

Régen írtam. Amikor túl sok minden történik, még túl nagyok a hullámok ahhoz, hogy megkíséreljem megkérni a szavakat, hogy próbálják meg rögzíteni - a hullám léte a mozgás. Nagyot fordult az életem, és szerencsémre - s a blog szerencsétlenségére - ezek az események épp az elmesélhetőség határán vannak. Jele ez annak, hogy élek, igazán élek, nem pedig valaki megfestett, bekeretezett és falra akasztott képére vagyok felmázolva. Néha megpróbálom mások szemével nézni az életemet (egy-két visszajelzés alapján is), de persze reménytelen vállalkozás. Talán furcsának tűnhet, hogy egy helyben vagyok, a szülővárosomban. Hova lett a kalandozó könyvbagoly, a mindig pattogó, az egy helyben megmaradni nem tudó, az éjszakákat végigtáncoló? Jelentem, itt van. Csak pihen egy kicsit. Változik, hála Istennek. Az volna baj, ha nem változnék. Valahol mégis ugyanaz vagyok. A kalandok és az élet bennem van, nem rajtam kívül. Küzdelmek vannak, mindig vannak, de napról napra több nyílik nekem az életből.

Megszületett a második unokahúgom. Az öcsém egy vitorlással jött haza mexikói kalandozásaiból (Moby Dick jellegű kalandokkal). Irigykedem, egyszer még én is utazom messzire hajóval. Új munkát és új életet kezdtem. Nem úgy, ahogy vártam, de annál jobb és egyre jobb lesz. Megtaláltam a dédnagyanyám kézzel írt süteményes receptkönyvét, benne tengernyi pozsonyi kifli, hájas tészta, mogyorós torta és pogácsarecepttel. Újfent meglepett, hogy Budapesten mennyi ember van és mekkorák a távolságok, de a barátok és a kocsmák még a régik. Tiszta konyha, a moly-egér harc még folyik, de már lecsengőben. Cukkinis palacsinta. Chilis bab. Tökmag. Könyvek. Szél. Szerelem.

Az ember soha sem tudja megúszni, hogy időről időre sokkot ne kapjon.  Az egy dolog, hogy a személyes életünkben is történnek elviselhetetlennek érzett események, rossz dolgok, amelyekről senki sem tehet, vagy igen, de már mindegy, s olyan helyzetek, amikor tehetetlenek vagyunk, csak átéljük, kibírjuk, sírunk rajta, és aztán szépen véget ér.  Nem halunk bele.  Vannak azonban, akik belehalnak a saját tragédiáikba. És nem a saját hibájukból.  Tavaly egy fiatal szudáni keresztény anya esete volt az, amely annyira kizökkentett a komfortzónámból, hogy tollamat (ujjamat és a billentyűzetet, na) kivételesen társadalomkritikai írásra használtam . Mert ami már annyira feszít belülről, hogy a szememen csorog ki, annak jobb helye van a papíron (vagy interneten). Nem lett profi, nem lett világmegváltó cikk és az internet csodája, de helyet keresett magának, és hiszem, hogy volt értelme (amellett, hogy tudom, valójában nem ez az én műfajom).  Az elmúlt hónapokban a saját életem fenek

Hiszek abban, hogy a szeretet képes a rosszat jóvá alakítani, a sötétséget világossággá, a zavarosat tisztává, a megtörtet egésszé tenni. Hiszek abban, hogy Istennek semmi sem lehetetlen.

Miért írna valaki az időjárásról, ha nem azért, mert lusta más témát keresni egy távoli ismerőssel, esetleg mert épp túl meleg/túl hideg stb van? (vö. télen nagyon hideg van/nyáron nagyon meleg van/soha sincs jó idő/mindig esik az eső - ahogy már a népdal is megfogalmazza) Nekem azonban semmi bajom sincs sem a kánikulával, sem a viharral, sem a hideggel. Az van, ami van, természetes, hogy vannak nyáron meleg napok, és vágyhatunk hűsülésre, nem rajtunk múlik. Ugyanez télen. Azt hiszem, rémesen felfordulna a világ, ha irányítani tudnánk az időjárást, már így is pont eleget irányítunk, és rendre el is rontjuk. Kimentem ma vihart nézni a sziklára. Lélegzetelállító volt. Jött, rettenetesen, mint a Semmi Ende Végtelen történetében, jött, mint egy megállíthatatlan valami, gyönyörűséges volt, félelmetes és delejező, nem tudtam elmenni. Álmomban néha forgószéllel álmodom, az ilyen, mindenki fut, én maradok, és hagyom magam lenyűgözni. A viharokat nem uraljuk. A kánikulát nem uraljuk. Van az

Újra és újra ugyanahhoz a gyökérhez lyukadok ki. Bolondnak kell maradni. Valami oknál fogva mindig is arra vágytam, hogy átlássam a dolgokat, egészben lássam a helyzetet, amit látok, amiben vagyok. Aztán újra belátom, hogy nem tudom, az agyam nem áll rá arra, hogy férfimód átlássam a társadalmi mozgásokat és a hasonlókat, nem megy a nagyban gondolkodás. De néha, néha mégiscsak vannak olyan pillanatok, amikor hirtelen átlátom az egész világmindenséget. Gyermekkoromban is voltak ilyenek, emlékszem, édesapám rendre meglepődött, milyen furcsa dolgokat mondok, mindazonáltal igazat adott, az ember tényleg túlbonyolítja a dolgokat, a közlekedést, az életet, a mindent, amihez hozzányúl. És az ilyen ritka pillanatokban látom, hogy végső soron az számít, hogy szerettünk. Lehet, hogy nem vagyok ügyes újságíró, nem vagyok fegyelmezni képes, érdekesen előadó pedagógus, nem tudom mindig jól kezelni a konfliktusokat, még írni sem tudok igazán jól, mert legfőbb eszközeim, a szavak már létükné

- De hisz akkor - jegyeztem meg nagy merészen - még messze jár atyám a megoldástól... - Nagyon is közel járok hozzá - mondta Vilmos -, csak azt nem tudom, melyikhez... - Eszerint atyám nem tud egyetlen válasszal megfelelni az összes kérdésekre? - Ha tudnék, Adso, akkor teológiát tanítanék Párizsban. - Párizsban mindig tudják, melyik az igazi válasz? - Nem - mondta Vilmos -, soha, de nagyon biztosak a tévedéseikben. - És atyám? - kérdeztem gyermeki arcátlansággal. - Atyám sohasem téved? - Gyakran tévedek - felelte. - De én nem csupán egyetlen tévedést agyalok ki, hanem sokat, így aztán egyiknek sem leszek a rabszolgája.

Leült nagy búsan a kerek tó partjára, gondolkozott, hogy mitévő legyen. Hát ahogy ott ül, látja ám, hogy megbolydulnak a kacsák a vízen. Verdesnek a szárnyukkal, hápognak, kiabálnak, s ni csak, egy szép fehér kiskacsa egyenesen odaúszik szegény Dzsonihoz, kijön a vízből, a fejét szegény Dzsoni térdére fekteti, és néz, néz szomorúan. Szegény Dzsoni is szomorúan nézte a kiskacsát, megsimogatta, és azt mondta: - Hej, te kiskacsa, nem láttad az én kedves Árnikámat? Abban a szempillantásban, ahogy ezt kimondta, megdöndült a föld, morajlás futott végig a tájon, s hipp-hopp, ott állt a harminchat tornyú, háromszáz ablakos palota a helyén, minden kacsa visszaváltozott emberré, jaj, jaj, kiabált a tó közepén az udvari főszámolnok, mert nem tudott úszni, szerencsére a többiek kimentették. Árnika is visszaváltozott, talán még szebb volt, mint annak előtte, visszaváltozott Östör király is. Nagy volt az öröm, a hejehuja, csak akkor szállt el a jókedvük, amikor Árnika fölsikoltot

Változások hava, vagy tavasza. Persze, valójában minden tavasszal történnek változások, újabban nem is olyan kicsik. Elhagyom a nagyvárost. És ezentúl már nemcsak én-ben gondolkodom, hanem mi-ben. Pont a váltásoknál kell sok-sok idő, míg a lelkem utolér. Minden költözéskor az emberek változása a legfájdalmasabb. Mert persze, többé nem megyek végig naponta azon az utcán, nem úgy állnak majd kézre a dolgok, mint eddig, mást kell megszokni, és óhatatlan belső ellenállás van bennem. De még sokkal nehezebb, hogy az emberek, akik eddig a mindennapjaim része voltak, valahogy a távoli, meg-kell-látogatni-mert-rég-láttam emberek lesznek. Persze, nem lehet száz emberrel napi kapcsolatban lenni. De hiányozni fogtok. Keressetek, én is keresni foglak titeket, mint eddig is. A Kedvessel pedig valami új kezdődik, még mi sem tudjuk pontosan, hol és hogyan és mikor, de most, most, most változik valami, most sarjad. Köszönöm ezt az elmúlt évet, elmúlt két évet, három évet, az elmúlt huszonkilenc e

Tizenegy torony látszik a házunk tetejéről. Meg a színház, a vár, a városháza, a kórház, az iskola, és tengernyi tető. Három rigó lakik a kertünkben, egy szilvafa, két rózsa, és rengeteg virág. Elveszítettem tegnap három könyvet, szánt szándékkal, plusz megmetszettem a szilvafa egy részét (már amit mászva, akrobatamutatványos trükkökkel elértem) Lehet, egy tucatig már nem is tudok elszámolni, de nem is baj.  Lassan a számokon is túllépek. SZÁM-HAIKU nem számolok már a számok is csupán csak egyre jók: szépek

Az ablakomból látni a fél eget. Tulajdonképpen ezért lakom itt. Még egy picike hegy is jutott hozzá, zöld sziget a Bocskai út folyamában. Sokszor nézem az eget. Többnyire kimondhatatlan színű. Esetleg tündérszoknyakék. Dagad és apad a hold, délutánonként elvakít a nap, este bált rendez, csak a szokásos. Ma azonban összeakadtak, a hold és a nap, a belenézhetetlen szépségű, az életadó, és az ő fényét sugárzó kistestvér. Kimentem a függőfolyosóra, két fehér lapból camera obscurát készítettem, még egy dupla napot is elkaptam. De aztán gyorsan bejöttem. Nem a fehér lap vakított, nem az égi király, csak túl személyes volt a pillanat nap és hold között. Nemigen illik ezen jelen lennem. Természettudományos érdeklődésem az általános iskola óta rejtőzködésbe vonult, női érzékenységem és a holddal való kapcsolódásom viszont felerősödött. Havonta fűz össze engem a holddal a testem, márpedig nem Szent Ágoston tanítványa vagyok, hogy sutba vágjam annak jelzéseit. Most pedig az ereje teljében

Semmi extra, csak egy röpke ötven kilométeres tekerés. Rettenetesen jól esett kimenni a Városból, és kis ideig emberi méretű zajokat és levegőt észlelni, nagy tereket és Dunát, kicsi házakat tudni magam körül. A munkám jelenleg napi legalább négy óra napi fenéken ücsörgést igényel, nem kényszerít persze semmi külső dolog, csak a saját magam elvállalt dolgok, de valahogy az öt óra hírszerkesztés megterhelőbbnek tűnik, mint az ugyanennyi idejű találomra való netszörfözés vagy írás, vagy olvasás - a hátsómnak. Persze lehet ez pszichés, mindenesetre ez van. Mindemellett élvezem, emberileg jó a csapat, de alapvetően egyedül dolgozom, magam választom a munkát, változatos - olvasás, interjúzás, színházba járás: magyarán figyelés, kérdezés, olvasás, írás. A kedvenc tevékenységeim. Hiszen ami írás, az lehet kihívás, lehet fárasztó, lehet idegőrlő, de soha nem utálom. Persze biciklivel járok mindenhova, ami ha aktív is, szintén ücsörgés. Hát így, egy lazsálós szombat után ma kitekertünk, ré

Pont egy éve kezdtem az alászállást, vagy a szintet lépést, vehetjük, ahogy tetszik. Mindenesetre mélyebb rétegeit ismertem meg az emberi létnek, mint az elmúlt negyed században.  Nem is erről akartam írni, csak a szóról jutott eszembe: alászállás. Előhozta Thomas Mann Józsefjét, mely a mai napig a legnagyobb olvasmányélményeim közé tartozik,  Szabó Magdát, dettó, a középiskolát, ahol kezdődött a gyerekkor vége, és a legdrágább emberi kapcsolataimat.  Tegnap és tegnapelőtt bicikliztünk a városban a kedvessel, a délelőtti számítógép előtti ücsörgős munka után ez egy jó pár fokkal aktívabb ücsörgés volt. Először fölmentünk volna a János-hegyre, de a térkép ahol utcát jelzett, havas-jeges saras völgybe torkollott. Gyönyörű volt, csöndes és eldugott, mi mégsem azt akartuk, úgyhogy egypár sárfolttal gazdagodva beláttuk, itt nem toljuk fel a biciklit. Maradt a leszáguldás öröme.  Tegnap csupán a Gellért-hegyre mentünk, és megpróbáltuk ignorálni a rengeteg turistát. Nem volt könnyű;

Nyolc éves koromban kezdődött. Volt egy nagy kék sötétítőfüggönyünk az előszobában, rajta mindenféle foltállat, hímzés, mesebeli dolgok. Egy pegazus is ugrott, valahol az elérhető magasságon túl, fölötte felirat. Még azelőtt megkérdeztem, mit jelent, mielőtt olvasni tudtam volna. - Paripám csodaszép pejkó - felelte édesanyám vagy édesapám. Úgy megragadt a dallamos Weöres-sor, hogy azonbód tovább költöttem. Paripám csodaszép pejkó, berepül az ablakon egy Ferkó.... és a többi, ismeretlen ferkókkal és húsvéti tojásfestéssel folytatódott a vers, lévén bizonyára április. Azóta tudom, hogy írni akarok. Azóta írok. Verset, naplót, blogot, dolgozatot, novellát, cikket. Javítom a magam és a mások írásait, dolgozatait, disszertációit, zsengéit. Azóta tudom, hogy ha nem írhatok, meghalok. Vagy ha mégsem írok, és nem halok meg - hát muszáj elmondanom másoknak, milyen csodálatos ez a világ, minden rettenetessége ellenére is. Néha úgy érzem magam, mint egy nagyregény főhősnője, né

Tegnap három szegény emberrel találkoztam. Először újlipótvárosban, mikor oldottam el a biciklimet, hozzám lépett egy ősz szakállas, idős, enyhén lerobbant férfi, s mikor az első szavak után nem elfordultam, hanem meghallgattam, mit szeretne, olyan hálás lett, hogy alig bírta elmondani, hogy éhes. Azt mondtam, itt van egy Aldi, veszek neki valamit, mit szeretne. Fél kiló kenyeret. Ne legyen egy kiló? - alkudtam fölfelé. Hát, de legyen. Meg olyan fölvágott. Jó, de zöldség ne legyen? Nem, nem kell, illetve egy-két szem paradicsom... Bementem a boltba, és megvettem. Nem mondom, hogy többet megengedhettem magamnak, de nem néztem az árát. Mikor kimentem, s odaadtam neki, még megkérdezte, nincs-e egy kis rágóm véletlenül, mert az unokája, mikor hazamegy, mindig megkérdezi, nagypapa, van-e rágó? Minden szavát elhittem, ha igaz volt, ha nem. Nagyon régen láttam ilyen hálás embert, még a kezemet is megcsókolta, és én azt éreztem, valami nagy kitüntetést kapok, pedig meg sem érdemlem.

Kamaszkoromban sokat vívódtam azon, hogy egyszerre vagyok magamnak való és életvidám, átlagos és különleges. Aztán, mire szépen felnőttem, rájöttem, hogy létezik is-is. És hogy ez az élet sokkal összetettebb annál, mint hogy szavakkal meg lehessen fogalmazni. Itt lép be a képbe a művészet.