A sokkoló szíriai képek margójára

Az ember soha sem tudja megúszni, hogy időről időre sokkot ne kapjon. 

Az egy dolog, hogy a személyes életünkben is történnek elviselhetetlennek érzett események, rossz dolgok, amelyekről senki sem tehet, vagy igen, de már mindegy, s olyan helyzetek, amikor tehetetlenek vagyunk, csak átéljük, kibírjuk, sírunk rajta, és aztán szépen véget ér. 

Nem halunk bele. 

Vannak azonban, akik belehalnak a saját tragédiáikba. És nem a saját hibájukból. 

Tavaly egy fiatal szudáni keresztény anya esete volt az, amely annyira kizökkentett a komfortzónámból, hogy tollamat (ujjamat és a billentyűzetet, na) kivételesen társadalomkritikai írásra használtam. Mert ami már annyira feszít belülről, hogy a szememen csorog ki, annak jobb helye van a papíron (vagy interneten). Nem lett profi, nem lett világmegváltó cikk és az internet csodája, de helyet keresett magának, és hiszem, hogy volt értelme (amellett, hogy tudom, valójában nem ez az én műfajom). 

Az elmúlt hónapokban a saját életem fenekestől való felfordulása mellett nap mint nap olvasok a menekültekről: véleményeket, történeteket, képeket, összeesküvés-elméleteket. Magamat védve nem nagyon ástam eddig bele magamat, és lehet, hogy ezután sem fogok hosszú és átfogó cikket írni róla. 

Kicsit talán örülök, hogy jelenleg, ha akarnék, sem tudnék tevőlegesen belefolyni az egészbe, fizikailag nem tudok kimenni a Keleti Pályaudvarra vizet osztani vagy beszélgetni vagy bármi mást csinálni. Valójában persze nagyon bánom. Mennék, és tennék, amit tehetek, mert ha a hivatalos szervek nem akarják vagy nem tehetik, hogy embernek nézzék azokat az embereket, akik a halál elől menekülnek, akkor az az én feladatom is, akármennyire kis ember vagyok a politikában. Mert ember vagyok, akinek ugyanúgy számít bármely tette, mint Orbán Viktornak.

Most azonban mégsem az a feladatom, hogy felutazzam Budapestre és kimenjek a pályaudvarra önkénteskedni.

Annyit tehetek, amennyit most tudok: írok, amikor írnom kell, tájékozódom, amennyire lehetséges, és becsukom a böngészőt, amikor olyan képekhez érek, amelyektől rémálmaim lesznek. 

És imádkozom értük: a menekültekért, akik csak túlélni próbálnak, az emberekért, akik gyilkolják őket, az áldozatokért, a nagyhatalmakért, hogy térjenek észhez, és értünk, magyarokért, hogy képesek legyünk valamennyien az embert és az életet nézni a magunk kicsi és kicsinyes dolgai helyett. 

Hogy ne a félelem és ne az abból fakadó gyűlölet irányítson engem, téged, minket, hogy ne érjük be félinformációkkal, hogy a saját döntéseink szerint éljünk, és az harmóniában legyen az örök emberi értékekkel. 

Lehet, hogy lesz majd olyan idő az életemben, amikor szembe kell néznem a véres halállal, de az - sajnos, nem sajnos - nem most van.  Most az élet növekszik az én életemben. Akkor majd állok elébe, és megkapom majd hozzá az erőt. 

Háború van most a világban, csak épp nem Európában. De hiszek abban, hogy vége lesz. És hiszek abban, hogy ezért én is tehetek valamit. Tudom azt is, hogy a rengeteg tragédia nem azt jelenti, hogy Isten nincs jelen, vagy csak távolról szemléli, amint gyilkoljuk egymást. Aki így gondolja, valamit nagyon nem tud az életről.

Mégis, hiszem, hogy az Odafönt való megadja mindenkinek azt a kegyelmet, amelyre szüksége van.