A tengely követése

Megszületett a második unokahúgom. Az öcsém egy vitorlással jött haza mexikói kalandozásaiból (Moby Dick jellegű kalandokkal). Irigykedem, egyszer még én is utazom messzire hajóval. Új munkát és új életet kezdtem. Nem úgy, ahogy vártam, de annál jobb és egyre jobb lesz. Megtaláltam a dédnagyanyám kézzel írt süteményes receptkönyvét, benne tengernyi pozsonyi kifli, hájas tészta, mogyorós torta és pogácsarecepttel. Újfent meglepett, hogy Budapesten mennyi ember van és mekkorák a távolságok, de a barátok és a kocsmák még a régik. Tiszta konyha, a moly-egér harc még folyik, de már lecsengőben. Cukkinis palacsinta. Chilis bab. Tökmag. Könyvek. Szél. Szerelem.

Az ember soha sem tudja megúszni, hogy időről időre sokkot ne kapjon.  Az egy dolog, hogy a személyes életünkben is történnek elviselhetetlennek érzett események, rossz dolgok, amelyekről senki sem tehet, vagy igen, de már mindegy, s olyan helyzetek, amikor tehetetlenek vagyunk, csak átéljük, kibírjuk, sírunk rajta, és aztán szépen véget ér.  Nem halunk bele.  Vannak azonban, akik belehalnak a saját tragédiáikba. És nem a saját hibájukból.  Tavaly egy fiatal szudáni keresztény anya esete volt az, amely annyira kizökkentett a komfortzónámból, hogy tollamat (ujjamat és a billentyűzetet, na) kivételesen társadalomkritikai írásra használtam . Mert ami már annyira feszít belülről, hogy a szememen csorog ki, annak jobb helye van a papíron (vagy interneten). Nem lett profi, nem lett világmegváltó cikk és az internet csodája, de helyet keresett magának, és hiszem, hogy volt értelme (amellett, hogy tudom, valójában nem ez az én műfajom).  Az elmúlt hónapokban a saját életem fenek