A tengely követése

És amikor a legkerekebb minden, akkor derül ki, hogy valójában milyen törékeny ez a kerekség. És van, hogy egy nap alatt a feje tetejére áll a világ. És pont amikor leküzdöttem az egyik oroszlánt, akkor azonnal ott a másik. Évtizedekre, évszázadokra is visszanyúlik talán, ami most egy vérrög képében előbukkan, ami rosszkor volt rossz helyen a Papa szívében. Ő viszont jókor volt jó helyen, úgyhogy most a kardiológián alszik. Mi meg várjuk, hogy megküzdjön a maga démonaival, és fölébredjen. És ilyenkor meg kell tanulni három felé szakadva élni, egy: nagyon gyakorlatiasan, ami alapból nem lenne ijesztő, csak hogy pont most pont én intézkedem és viselem; aztán, kettő: hétköznapian, ő az, aki éhes, tetőre mászik, biciklizik,   de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja. (J. A.) A harmadik, aki csak ül mellette, fogja a kezét, és a jelenben van és abszolút a helyén, és (ez már a negyedik) azon tűnődik, hogy mennyire összefügg minden. És hogy hogy kerül

    Ha már nem írok arról, amiről nem tudok beszélni, miért ne írjak arról, amiről tudok?     Íme, a mai életérzés: fél nyolckor kiültem az ablakba a reggelimmel, lábam a balkon peremén, alattam a reggeli város, mögöttem némi melankolikus folk-rock, lásd alant.     És közben megtaláltuk húsvétkor a nagyapám '56-os naplóját, rettenetesen izgalmas olvasmány, szinte ott érzem magam Szegeden, aggodalomban, hogy lőnek, hogy nincs meg a gyerek, hogy nagyon beteg a feleség, hogy sortűz van az utcán, hogy nincs feltétlenül alapja annak, amit Nagy Imre mond... (kommentár az eseménykekhez: "Nagy baj lehet Pesten!") (raknék fel képet, de a pdf-et nem eszi ez a blog)     Közben persze minden más is zajlik, tegnap a Városligetben felléptünk a Rege táncegyüttessel az Országos Cserkésznapon, vajdaszentiványit táncoltunk, és már csak nevettünk az olyan apróságokon, hogy a prímás A-húrja elszakadt a koreográfia közepén, azután viszont belendültünk, és mikor a három srác spontán rák

Íme, még ezt is megértem: statiszta lettem, lásd a videót alant. De amíg könyvet kell olvasni, addig nincs gond. Azóta volt hazastoppolás, város felett ücsörgés, szilvavirág-hullás, sok-sok jóbarát. (Gyertek máskor is!) Valami mindig változik. De kezdem úgy érezni, hogy minden bejegyzésem ugyanolyanná válik, egy malommá, mely örökké hálazsoltárt mormol. De ha egyszer ez van, minden nap töménytelen dolog van, aminek örülök, amitől még szebb és még teljesebb az élet. Nem rózsaszín-habos-babosan, hanem valójában, véresen, igazán. Vagy írjak konkrétumokat is? Most még nemigen van, még úgyis minden alakul, májustól egészen biztosan valami mást fogok csinálni. Addig meg kihasználom, hogy a Néprajzi Múzeumban vagyok, rettentő sok érdekes tárggyal, gyönyörű bicikliúttal, izgalmas tetővel, jó fej munkatársakkal. A legnagyobb kihívás a monoton munka szívesen és örömmel való elvégzése, de egész jól állok vele. Hát így.

Tegnap teljesen átlagos nap volt. Kivéve, hogy nem. Fehérbe öltöztem. Elszakadt a biciklim fékje. Irodalmi kávét reggeliztem. József Attiláról meséltem olaszul. Képzeletbeli tulipánokat ajándékoztam, és igazi virágmagvakat kaptam. Az útkeresők tortát is csináltak nekem házi búzából és gyümölcsből. És az átlagos nap egy átlagos szakaszában a szaruból készült sótartók (vagy a melanéziai nyílvesszők?) fölött egyszer csak bevillant, hogy tulajdonképpen mindent szépen sorra megkapok, amit kérek. Nem, igazából nem amit kérek, hanem amire vágyom, amire igazán, szívből vágyom. Valamiféle spirituális közösséget, ami olyasmi, mint a Lelkészség volt Szegeden. A néptáncot. A szellemi műhelyt, közeget. A saját élet- és lakóteret. Biciklit, ami függetlenné tesz, s amellyel naponta a világ egyik legszebb városának a szívében biciklizek végig. Munkát, ahol jól érzem magam, és ami mégsem köt gúzsba. Alkotó munkát, meditatív munkát, motivációt. Sok-sok barátot. Köszönöm nektek. Így teljesítse nekte