A tengely követése

 Tudjátok, van, amikor egyszer csak összeállnak a dolgok. Én olyan fajta vagyok, hogy egyszerre nagyon sok mindent csinálok, egyszerűen így érzem magam jól, hogy írok is, olvasok is, mesélek is, nézem a vadludakat az égen meg a bogarakat a fűben, zenét hallgatok, énekelek, táncolok, sétálok, futok, beszélgetek, visszahúzódom, és még ezer más dolog.  A mesemondással egyrészt már összeállt: a mesélés, a színpadra kiállás, az olvasás, a történetek, a néprajz, a kutatás, az irodalom, a mítoszok. Most megjött a világ másik fele: rátaláltam álmaim munkájára, és remélem, egy jó darabig még csinálhatom. Szerkesztő, irodalmár és szövegíró vagyok két kulturális cégnél. Van ebben korrektúra, szövegszerkesztés, újságírás, főszerkesztés, kreatív alkotás, alkalmazott és kreatív szövegírás és irodalmi kutatás.  Most már csak az egésznek az integrálása kell, szép sorban. 

 Már úgy belejöttem az újratervezésbe, gondolom, ez az ember-lét velejárója. Az elmúlt év olyan volt, mint egy gyönyörű álom. Most felébredtem, és még eggyel bölcsebben próbálom csinálni, mint eddig. Nem veszekszem a valósággal, hanem elfogadom, és arra építkezem, máshogy nem igazán van értelme.  Ez a kapcsolat nem olyan volt, mint az előző, amelyből úgy tudtam felépülni, hogy minden egyes tárgyat kiszanáltam. Ez egy egészséges és normális, őszinte kapcsolat volt, korrekt és egyenes lezárással. Úgyhogy a szomorúságon kívül van bennem hála is. Egyébként: B-nak igaza volt, nem működött volna. Csak belülről máshogy látszott, obviously.  A valóság, amivel nem állok le vitatkozni, az az, hogy egyedül nevelem a fiamat, egy gyönyörű kisvárosban, csudaszép helyen, egy omladozó és minden szempontból felújításra szoruló házban. Úgyhogy az első feladat, hogy vissza tudjak költözni a konyhába: most a falról vakarom a penészt és az elmúlt fél évszázad festékrétegeit. Ez is egyfajta belső rendeződés

Változások nyara ez. Ami az elmúl tévben működni látszott, véget ért. Majd még írok róla, de most visszahúzódom a csigaházamba, és újratervezek egy csomó mindent. 

 A nyarat így töltöm:  Félig az új otthonban, a Nagyfaluban, félig még a kisvárosban, ott is két helyen (anyukámnak eltört a lába, innentől kezdve ott nagy a szükség ránk), valamint időnként a Balatonon a nyaralóban, hiszen most annak is mi vagyunk a gazdája. Kicsit soklaki ez így. Ja, és közben dolgozom home office-ban, ezen kívül ahol éppen vagyok, ott főzök és takarítok, mindeközben szórakoztatom a hatévest, ha épp nem talál magának más szórakoznivalót. (Csak viccelek, hagyni szoktam unatkozni, az a kreativitás előszobája, ugyebár). A biciklim nagyon hiányzik, de bérletem már van, úgyhogy egy kicsit kitágult a város, mehetünk J-bal csavarogni. Mama tud néha meglepő dolgokat mondani, azt mondta a minap, introvertált vagyok. Ezen meglepődtem, hiszen többnyire az emberekkel való találkozásból nyerem az energiát. Viszont az igaz, hogy van egy belső világom, amibe vissza-visszahúzódom, mint egy csigaházba, és ha nem tudok visszatérni, az beteggé tesz.  Figyelem az embereket, akikkel nagy

 Régen nem szerettem a februárt. Azt gondoltam, ez a legunalmasabb hónap, az ember már nagyon várja a tél végét, de még nincs itt a tavasz.  Most már tudom, hogy a február nagy része a láthatatlan készülődésé. Az a kirobbanó tavasz, mely elborítja a világot márciusban, azt a februári napok és éjszakák érlelik. A bimbók és rügyek pattanásig feszülnek, de még alig látszanak, a fű s a fák még csupaszok, de valójában friss vadzöldek borítják az erdei talajt, már lehet gyűjteni az ehető vadnövényeket, a tavasz jelre vár, hogy egyetlen szempillantás alatt megújítsa a világot, és zöld fátyollal borítsa be a fákat, energiával az embereket.  Bárcsak mi is használnánk a keleti emberek évszakjelzőit! Bárcsak sokkal inkább a természet ciklusai szerint élnénk, nem csak elszigetelten, neten találva ehhez közös inspirációt, hanem egész társadalmi szinten. Nagyobb béke lenne a földön, gyanítom.  Pont így érzem most magam egyébként. Jó hosszú téli álom volt ez, jó másfél év gyászidő, Csipkerózsika-álom