A tengely követése

Elgondolkodtam a minap, hogy hányféle könyvet olvasok. Nos, sokfélét, és egyféléből is többet. Aki hasonló könyvmoly-betegségben él nap mint nap, mint én, nagyjából csak az érti, hogy miért van több kupac könyv az ágyam mellett/alatt/fejénél. Nem is tudom, melyikkel kezdjem. Regényt mindig olvasok. Valami jó súlyos szépirodalmat, Böll vagy Thomas Mann vagy Nádas Péter. És persze egy-egy könnyedebb regény, vagy gyerekkori kedves könyv, valami, amit jól ismerek, például a Bibi, a Kicsi ház a nagy erdőben, vagy Winnetou, esetleg Szent Péter esernyője, A kis herceg, a Dzsungel könyve (szóval kamasz-klasszikus). Vagy Szabó Magda, az örök kedvenc. Esetleg Szolovjov Naszreddin hodzsája, vagy a Virágos gyertyák. A kedvenceket mindig újra kell olvasni. Valamint időről időre valami még könnyebbet kívánok meg, olyat, ami történet: valami jó kis krimi, Agatha Christie, vagy esetleg Harry Potter vagy Gyűrűk ura (angolul, esetleg olaszul, ha már nagyon unom magyarul, de a világa hiányzik). És

Volt egy ritka nyugodt karácsonyunk. És volt holmi székely töltött káposztával és barátokkal (meg némi könyvvel) töltött óév is.  Nem írok listát arról, mi mindenért vagyok hálás, de azért számba veszem őket (és meg-megízlelem újra). Főleg az esküvő. Meg a mesemondás. És Jakab, minden nap. És hogy a helyemen vagyok. 

Avagy kis esti komédia. Jakab általában könnyen elalszik, hagyom kifáradni, vacsi, fürdés, még egy kis szaladgálás, és amikor már látom, hogy fáradt, feladom rá az éjszakai pelust, besötétítünk, és éneklek neki, míg szopizik. És itt lesz érdekes a történet: most indult be a beszélőkéje. Ez azt jelenti, hogy a dalokban, amiket milliószor hallott már, elkez ő is aktívan részt venni: ha meghall valami ismert vagy ismertnek vélt szót, abbahagyja a szopit, rám néz, és boldog mosollyal mondja: nem! Vagy: babá! (ugyebár, ragozva használjuk legtöbbször a főneveket). Esetleg: tssszzzz! (vagyis tűz, gyufa, gyertya, tűzhely és egyebek). Illetve: hamm (a tenni és a venni rímpárnál, nyilván az 'enni' szóra gondolva). Tegnap este már egy-egy szótagot előre mondott. Én meg nem tudtam nem hangosan felnevetni. Hát így, álomba kacagjuk magunkat. Néha persze nem, amikor túlpörög, mindig egy kicsi szipogás a vége, de lassan az esti mese is beszáll a lenyugtató folyamatba. Szigorúan kerülve per

Egyre egyszerűbben. Advent.  Várakozás az Úrjövetre.  Várakozás a kétezer éve megszületettre.  Várakozás arra, aki mint Király jön el.  Addig meg tenni azt, amit tennünk adatott, a mindennap apró tetteiben, mindent, mindent szeretettel, "mintha az Úrnak, s nem embereknek" tennénk. 

(hogy ne csak arról írjak, hogy minden szép és jó, mert még a végén valaki azt hiszi, hogy nálunk nincs mosatlan edény és kutyanyalta padló – pedig ez szimplán nem egy panaszblog, hanem inkább örömblog) Ha valaki most megkérdezné tőlem, mi a legnehezebb az anyaságban/az életemben, azt válaszolnám, hogy az, hogy akkor is nyugodtnak kell maradnom, amikor majd' felrobbanok. Amikor legszívesebben földhöz vágnék valamit, becsapnám az ajtót, vagy csak simán ordítanék egy nagyot. Muszáj találnom valami használható feszültséglevezető módszert – különben mindenki más is ideges lesz a környékemen, Jakabbal az élen, ami persze tovább frusztrál mindenkit, és ez csak tovább göngyölődik, míg mindenki kivan, mint a kutya, és esetleg valamelyik berendezési tárgy bánja. (Limitálni kell a törékeny dolgok számát...) Általában egyébként megy. Ehhez az kell, hogy sokat aludjak. (Egyetemista koromban egyszer elszörnyedtem B. J. nagyböjti fogadalmán, miszerint minden áldott este 11-kor legkésőbb le

Sok minden lapul az őszi napok mögött. Elkészítettem/leszűrtem a nyáron elkezdett almaecetet. Ennél jobbat még nem kóstoltam! Nagyon finom, nagyon erős, nagyon egészséges. Mindössze alma kell hozzá, víz, cukor vagy méz és sok-sok idő.  Aztán: a veszprémi anyukákkal megalapítottuk a Veszprémi Korip Kommandót - vagyis apró polipokat horgolunk koraszülött babáknak. Sosem csináltam még ilyet, többször visszafejtettem az elsőt, de nagy motiváció, hogy együtt csináljuk, és főleg, hogy nagyon, de nagyon sokat tudnak segíteni a korababáknak. Talán hálából is csinálom, hogy egy csodálatos, makkegészséges gyermekem van.  Hétfőn pedig a Mítoszok Csatája volt az Írben : nyolcan voltunk mesemondók, és fergeteges mítoszmesélést csináltunk. Ahogy egy fél perc után belelendültem Thor és Utgard-Loki történetébe, nagy élmény volt számomra, hogy a közönség nevetett – mert szórakoztató a történet, és ezt sikerült átadnom. És hát a mesemondó-társakkal való találkozás is nagyon jó volt.  Fol

Kicsit szomorú vagyok, kicsit mérges, magamra is. Szerettem volna egy itthoni mesemondó délutánt csinálni, a magam és a barátaim örömére. Jó előre kitűztem az időpontot, meghívtam a vendégeket. Volt, aki jelzett, volt, aki nem, volt aki igent mondott, s volt, aki előre mondta, hogy sajnos most nem. Felkészültem kétszer annyi történettel. Vettem elemet a karórámba. Abbahagytam a Huckleberry Finn olvasását. Megsütöttük a káposztás kiflit, a narancsos-csokis sütit, begyújtottuk a kandallót, Jakab kialudta magát. A végén azonban nem jött el senki. Senki. Volt, aki írt az utolsó pillanatban, és volt, aki nem. És én olyan szomorú lettem. Tudom, hogy mindenkinek jó oka volt, aki nem jött el. Tudom, hogy nekem volt fontosabb, hogy mesélhessek. És tudom, hogy mindenkinek a családja és a közvetlen, napi vagy heti szinten kapcsolatban lévő barátok a fontosabbak. És azt is tudom, hogy nincs összefüggés abban, hogy nem jött el huszonöt-harminc ember, és hogy nem is volt esély rá, hogy messz

Lenyűgöző figyelni, ahogy Jakab összerakja a világot. Tizenkilenc hónapos, és nagyjából mindent követ, ami körülötte zajlik, érzelmileg egész biztos, de értelmileg is. Ma altatáskor hangosan fölnevettem: énekeltem a Csillagok, csillagokat, mint minden este, ma azonban, amikor oda értem, hogy: "mutassatok utat", rögtön rávágta, hogy KUKA!, majd az ismétléskor megint. A kuka ugyanis nagy játék, két szelektív gyűjtő is van ötven méteres körzetben a ház mellett, és az üvegszilánkokat remekül lehet gyűjteni, eleinte egyesével, most már egy marokba minél többet. Szerencsés esetben a kukában landolnak. (Egyébként is, ha valami szemetet látunk, gyorsan keresünk egy kukát, általában tudja, hogy a szemétnek ott a helye). Már mond egyértelmű szókezdeményeket, lelkesen fedezi föl például a PÓ-t, vagyis a pókhálót és a pókot mindenhol (ha takarítani támadna kedvem valaha is, megkérdem majd Jakabot, hol lát pókot...) Aztán ott van a PÁ, mint párduc, hópárduc és CICA, ezt az állatkertbe

Kamramustra a divatos szó a fájint éttermekben arra a falatnyi előételre, amiket (sajt, lekvár, kenyér stb) jó esetben helyi termelőktől szereznek be.  Nos, mi nem vagyunk őstermelők, de gyakorlatilag egyfajta közös hobbinkká vált az urammal, hogy  tavasztól elkezdve feltöltjük a kamrát a télre. Ez régebben, még az "ántivilágban" túlélési stratégiának számított, azonban ma sem lebecsülendő hasznot hoz, hogy nem kell minden apróságért átszaladni a méregdrága (és nem is helyi) kisboltba.  Egyre nagyobb a tudatosságom abban, hogy mit adok a családomnak enni, milyen vegyszerekkel (és mivel nem) takarítok, mennyi vizet folyatok el fölöslegesen (vagy a fölösleget másra használom). Persze, ez egy életen át tartó folyamat, sok-sok gyakorlással.  Most olvastam egy zsidó szakácskönyvben a régi zsidó háziasszonyok konyhai dolgait - hát nagyon is hálás vagyok, hogy nekem nem kell ilyen szigorú előírásokat betartanom. Meg hát itt élünk és most, nem tölthetem az egész napomat a

Szeptember mindig az iskolakezdés ideje volt nagyon sokáig. Egy ideje persze nincs iskola, a gesztenye- és platánillatról viszont mindig ez fog eszembe jutni. Mióta azonban Jakab megszületett, ismét rengeteget tanultam és tanulok folyamatosan. Első körben persze hogy hogyan kell gondoskodni (életben tartani) egy kisbabát, majd, hogy hogyan lehet jól és kötődően gondoskodni róla, hogy tíz-húsz év múlva ne legyenek se neki, se nekünk nyavalyái az élettel, aztán sorra, ahogy fejlődik, mindig más a kihívás. Ez egy szakma, akár elismerik, akár nem. A másik nagy falat a háztartás. Mikor főzzek? És mit, hogy mindenkinek jó legyen, háromféle igény mellett is? És mégis hogyan, ha egész nap pakolok, tárgyakat teszek egyik helyről a másikra (jó esetben a helyére), hogy ne ússzon el a lakás? És mikor vásároljak be? És mit, hogy kijöjjünk a pénzből? (ha van miből, ugye, a hülye is tud finomat...) Vigasztaló az a mondat, hogy lehet, hogy a padló ragacsos egy kisgyerekes házban, de legalább a

Amit most leírok, szombaton akartam elmondani az egybegyűlteknek. De tekintetbe véve, hogy meglehetősen spontán volt az egész nap, egész egyszerűen megfeledkeztem róla. Esküvő. Miért most? Miért ekkora? Mert így akartam. Csak. Nem ezek a kérdések. Igazából nincsenek is kérdések. Ez van.  "Megleltem, akit szeret a lelkem." Túlcsorduló hála van bennem, Isten felé, és felétek: családom és barátaim.  Egy kiemelt pillanat tanúi vagytok az életünkben (szaknyelven szólva egy átmeneti rítus kellős közepén vagyunk), és megint elfogytak a szavak, amelyek kifejeznék az örömömet és a hálámat.  Mivel itt vagytok, eddig is tanúi voltatok az életünknek, annak egy-egy szakaszának. Volt abban minden, jó is, rossz is, hibák is, nehéz időszakok is – legfőképp azonban sok-sok öröm. És többek között ez mind – és ti mind, kisebb-nagyobb mértékben – formáltatok olyanná, ami ma vagyok.  "Az én vezérem bensőmből vezérel." Elmondhatom, hogy már idáig is teljes életet

Egy könyvet olvasok, a címe Hygge. Ez egy dán szó, és nagyjából azt jelenti, amikor otthonosan, kényelmesen élvezzük az élet apró örömeit. Gyertyafény vagy hangulatfény, egy pohár forró csoki vagy bor, egy jó könyv vagy pár jó barát, társasjáték vagy írás a szép füzetbe a jól fogó tollal, meleg süti, kint vihar, takaró, kuckó. Egyszóval, tartalmas együtt- vagy egyedüllét. Kellékek vannak, a test és a lélek táplálására. A lényeg pedig - mint mindig - a kapcsolat, és a jelen pillanat megélése. Ez a lassú élet, a lassú étek, a lassú együttlét, az idő, amit a rózsádra vesztegetsz. Talán ezért szeretem a viharokat. Mert tudom, hogy még ha el is ázom, át is fázom, utána jön a kandalló, forró fürdő, forró kakaó, gyapjúzokni és társalgás az élet nagy dolgairól hajnalig. Mert van otthon. Mert csinálok otthont. Mert olyan otthont teremtek, ahol jó lenni, mert én is ilyet kaptam, és mert csak ebből fakad az élet. (Az már más kérdés, hogy előbb-utóbb az ember elindul otthonról. Kötéltánc

Hányféle dolgot tudok egyszerre csinálni. A legkönnyebb a sétálás közben: Egyszerre altatok gyermeket, sétáltatok kutyát, beszélgetek telefonon, gyűjtök gyógynövényeket, élvezem a tavaszt (esetleg bevásárolok), valamint ventillálok, verset mondok, énekelek, más kutyásokkal barátkozom stb. Altatás közben: egyszerre táplálom és nyugtatom a gyermekemet, valamint olvasok/ gondolkodom/ verset vagy történetet írok fejben/ mesemondást gyakorlok/ énekelek/ verset mondok.

Jurta vs város A napokban két olyan cikkre is találtam, amely egy-egy családot ír és fényképez le, akik jurtában élnek Magyarország valamely eldugott vidékén, és az önfenntartás felé tartanak; az egyik egy egyedülálló anyuka, a másik egy négy kiskamasz-gyerekes család. Az első reakcióm az érzékletes leírást és a gyönyörű képeket látva mindig ez volt: Wow! Azt a mindenit! Nem semmi! De jó lehet! Sok a munka, igaz, de a gyermekeiért mindent megtesz az ember.  Azután azonban elgondolkodtam. Igen, minden szülő a lehető legjobbat akarja a gyermekeinek, és ezért nagyon sok mindenre hajlandóak vagyunk, ami kívül esik a komfortzónánkon. De én biztos, hogy ezt a végletet nem akarnám a gyermekeimnek. Távol álljon tőlem, hogy megítéljek bárkit is. Őnekik bizonyára így jó. Ez az egész témafelvetés tulajdonképpen csak ürügy arra, hogy megfogalmazzam magamnak: mi az, amit szeretnék megadni a gyermekeimnek.  Azért dióhéjban megemlítem, mi a bajom ezzel. Elsősorban a közösség hiánya. Jó

Eljött a pillanat. Tudtam, hogy valamikor meglesz. Tudtam, hogy egyszer válaszolni tudok majd arra a rendkívül idióta kérdésre, mellyel a felnőttek zaklatják a gyerekeket: mi leszel, ha nagy leszel? A gyermek általában nem tudja mondani: köszönöm szépen, én MOST élek, most jól vagyok. Már most is vagyok. Majd ha nagy leszek, akkor már tudni fogom, de csak azért, hogy jópofizzak egy félig idegen néninek, bácsinak, hát vagy elmondom az álmaimat, vagy nem (jobb, ha nem, mert különben eláraszthatnak a szkepticizmussal, vagy ugyulibugyulival). Ami azt illeti, most is szkeptikusak az emberek. Mert miért nem találok valami rendes munkát magamnak? Valami olyat, amiből meg lehet élni? Már az egyetemválasztásnál is: magyar? néprajz? meg lehet ebből élni? Én sosem gyakorlatias szemmel néztem a dolgokat. Ha szeretem csinálni, akkor csinálom. Nem hiszem, hogy néhány hónapnál többet dolgoztam volna napi nyolc órában. Egyszerűen túl rövid az élet ahhoz, hogy heti negyven órát töltsünk el valam

Annyi mindenre tanítasz, gyermekem! Te vagy az én apró mesterem. Megtanítasz arra, hogy téged lássalak, ne a pillanatnyi formád, a fáradtságod, a sírásra görbülő szád, hanem a lényedet, a belőled áradó derűt, kíváncsiságot, az állandó növekvést, és a kapcsolódás örök vágyát. Megtanítasz, hogy a valódi igényeidet lássam, és ne csak azt, amit éppen ki tudsz fejezni. Megmutatod: te több vagy annál, mint ami látszik belőled: törékeny, pici testben nagy lény vagy. Megtanítasz látni, meghallani, megérezni, s arra, hogy a szeretetet és a kötődést, amit irántad érzek, hogyan fordítsam tettekre. Megtanítasz uralkodni a saját indulataimon – előhozod a lényem legsérültebb részét, és ártatlanságoddal segítesz, hogy úrrá legyek a sebeimen, és én is növekedjek veled. Megérteted velem, hogy egyedül az Úr adja a növekedést, s hogy Ő valódi küzdelmet és valódi örömöt ad. Megláttatod, hogy milyen az ember teljes, romlatlan, egész valójában, paradicsomi állapotában. Arra serkentesz, hogy

Hogy mi mindenre használom az időt, ami felszabadult? Mi az, amit nem tudok Jakabra figyelve csinálni? (a házimunka jó részét szerencsére vele együtt lehet végezni). Nos, átnyergelek egy újabb, kulturálisan és minden egyéb szempontból azonban pozitívabb dologra: olvasok. Regényt, verset, mesét, szépirodalmat, krimit, szakirodalmat, gyerekverset. Olvasok az olvasás öröméért. Aztán: írok. Írok, hogy a bennem lévő aktuális feszültség távozzon, hogy a gondolataim rendeződjenek, hogy el ne felejtsem, amit fejben már megfogalmaztam, írok, hogy alkossak. Írok géppel, és írok kézzel, naplót, regényt, levelet, verset, blogot. Ez ugyanolyan súlyos függőség, mint az előző, ámde az olvasáshoz hasonlóan ez is kreatív jellegű, nem csupán befogadó. Ezen kívül persze dolgozom is, vagyis elsősorban cikket írok, szerkesztőségi vitákban veszek részt, szerkesztek, fordítok. Néha nincs hozzá kedvem, de általában nagyon is jól esik. Aztán: előveszem a kis imazsámolyomat, és leülök rá. Néha csak ülö

Egészen pontosan: hogyan veszem vissza azt az időt, amit hagytam, hogy ellopjanak tőlem. Igen, a szürke urak a szürke aktatáskáikkal és idővirág szivarjaikkal csak beférkőztek az én életembe is, hiába, hogy Momo az alteregóm. Ébredj, ember, mély álmodból, újra meg újra, ez itt a fogyasztói társadalom. Kezdhetném úgy is, hogy honnan indulunk: nos, aki még nem tudná, kisgyermekkel otthon lévő édesanyáknak korábbi szociális életük drámai csökkenésének különböző szindrómáit hivatott csökkenteni az internet, és főleg a facebook (és társai, de azokat én nem ismerem). Igen, ha kisgyerekkel vagy otthon, és vannak ilyen napok és olyan napok, van, hogy semmit, de semmit nem sikerül elvégezni a tervezett dolgokból (értsd: se egy mosás, se bevásárlás, se főzés, a takarításról nem is beszélve), vannak napok, amik egész produktívak (az előzőekből tetszőleges mennyiség megvalósítása), de valamennyiben közös az, hogy a társaságom egy csodálatos kis emberke, aki kicsi szíve teljes lelkesedésével