Hogyan készül az idő?
Egészen pontosan: hogyan veszem vissza azt az időt, amit hagytam, hogy ellopjanak tőlem.
Igen, a szürke urak a szürke aktatáskáikkal és idővirág szivarjaikkal csak beférkőztek az én életembe is, hiába, hogy Momo az alteregóm.
Ébredj, ember, mély álmodból, újra meg újra, ez itt a fogyasztói társadalom.
Kezdhetném úgy is, hogy honnan indulunk: nos, aki még nem tudná, kisgyermekkel otthon lévő édesanyáknak korábbi szociális életük drámai csökkenésének különböző szindrómáit hivatott csökkenteni az internet, és főleg a facebook (és társai, de azokat én nem ismerem).
Igen, ha kisgyerekkel vagy otthon, és vannak ilyen napok és olyan napok, van, hogy semmit, de semmit nem sikerül elvégezni a tervezett dolgokból (értsd: se egy mosás, se bevásárlás, se főzés, a takarításról nem is beszélve), vannak napok, amik egész produktívak (az előzőekből tetszőleges mennyiség megvalósítása), de valamennyiben közös az, hogy a társaságom egy csodálatos kis emberke, aki kicsi szíve teljes lelkesedésével fedezi fel a világot.
Ennek következményei: mindent csak apró részletekben, lépésenként tudok csak csinálni: például megpucolok egy hagymát az ebédhez, kikönyörgök a szájából valamit, ami nem oda való, elkezdem fölvágni, akkor hív, hogy lát odakint egy macskát/madarat, vegyem föl, végre fölvágom, akkor kiabál, hogy beragadt a nagyapja asztala mögé, vegyem ki, vagy át kell pelenkázni, vagy éhes, vagy csak simán vegyem föl, és így tovább. És ez csak egy hagyma. Na jó, enyhe túlzással, de valóban így néz ki a nap.
Továbbá, bár egész jól elvagyok magamban, és még némi napirendet is sikerül többnyire betartani, azért várom már, hogy hazaérjen az uram meg édesapám, hogy válthassak pár szót valaki mással is. Az meg, hogy régi jó egyetemista éveim hosszú filozofálásaihoz visszatérjek, akár csak egy pár órára, ritkán megvalósuló álom marad. (Ha volna olyan látogató, akit nem érdekelnek annyira a kisbabák, gyertek bátran!)
Magyarán, amikor a gyermek elalszik, valahogy automatikusan lehuppanok az íróasztal mellé. S akkor már bekapcsolom a számítógépet (ó igen, nincs okostelefonom. Hála Istennek). S akkor már megnézem a leveleket, meg na jó, ránézek a facbookra. Jé, ennek babája született, ez ezt írta, ez milyen érdekes cikket írt. Hoppá, eltelt az összes szabad időm, amit arra szánhattam volna, hogy vagy haladjak a háztartással (amihez néha van motivációm, néha nem), vagy legalább valami egyéb, feltöltő tevékenységet csinálhattam volna (imádság, torna, kinézni a friss levegőre, meginni egy macikávét stb). Az olvasás természetesen luxus, az általában az altatós szoptatás idejére van fenntartva.
Nem ragozom tovább, függő vagyok. Vannak anyukák, akik ezt olyan ügyesen csinálják, hogy kezdettől föl sem mennek. Jó nekik. Nekem a facebook sokáig az újságíró munkához kellett, hivatalból, meg a szerkesztéshez, ott ragadtam. Nagyon hasznos tud lenni, amikor régi ismerősöket lehet megtalálni, velük beszélgetni, anyukás fórumokról infót megtudni, de nem azért vagyok itt, hogy dicsérjem, van haszna, természetesen, ésszel.
Elhatároztam azonban, hogy drasztikusan csökkentem a fent töltött időt. Nem szüntetem meg, mert szükségem van a kapcsolatokra (nőből vagyok, így vagyok behuzalozva), de nem fogok órákat fent lógni a szabadidőmből. Egy-két perc, néha negyed óra, de az se minden nap.
És lám, működik. Ami fontos, aki fontos, az megmarad. A dolgaimmal haladok, a háztartással haladok. A gyermekemre teljes figyelmemmel tudok figyelni (általában). Sok új dolgot fedezek fel az interneten - de főleg kívüle. Kreatívabb lettem.
Egyszerűen jobb az életem a facebook nélkül, ez van.
Többet élek.
Igen, a szürke urak a szürke aktatáskáikkal és idővirág szivarjaikkal csak beférkőztek az én életembe is, hiába, hogy Momo az alteregóm.
Ébredj, ember, mély álmodból, újra meg újra, ez itt a fogyasztói társadalom.
Kezdhetném úgy is, hogy honnan indulunk: nos, aki még nem tudná, kisgyermekkel otthon lévő édesanyáknak korábbi szociális életük drámai csökkenésének különböző szindrómáit hivatott csökkenteni az internet, és főleg a facebook (és társai, de azokat én nem ismerem).
Igen, ha kisgyerekkel vagy otthon, és vannak ilyen napok és olyan napok, van, hogy semmit, de semmit nem sikerül elvégezni a tervezett dolgokból (értsd: se egy mosás, se bevásárlás, se főzés, a takarításról nem is beszélve), vannak napok, amik egész produktívak (az előzőekből tetszőleges mennyiség megvalósítása), de valamennyiben közös az, hogy a társaságom egy csodálatos kis emberke, aki kicsi szíve teljes lelkesedésével fedezi fel a világot.
Ennek következményei: mindent csak apró részletekben, lépésenként tudok csak csinálni: például megpucolok egy hagymát az ebédhez, kikönyörgök a szájából valamit, ami nem oda való, elkezdem fölvágni, akkor hív, hogy lát odakint egy macskát/madarat, vegyem föl, végre fölvágom, akkor kiabál, hogy beragadt a nagyapja asztala mögé, vegyem ki, vagy át kell pelenkázni, vagy éhes, vagy csak simán vegyem föl, és így tovább. És ez csak egy hagyma. Na jó, enyhe túlzással, de valóban így néz ki a nap.
Továbbá, bár egész jól elvagyok magamban, és még némi napirendet is sikerül többnyire betartani, azért várom már, hogy hazaérjen az uram meg édesapám, hogy válthassak pár szót valaki mással is. Az meg, hogy régi jó egyetemista éveim hosszú filozofálásaihoz visszatérjek, akár csak egy pár órára, ritkán megvalósuló álom marad. (Ha volna olyan látogató, akit nem érdekelnek annyira a kisbabák, gyertek bátran!)
Magyarán, amikor a gyermek elalszik, valahogy automatikusan lehuppanok az íróasztal mellé. S akkor már bekapcsolom a számítógépet (ó igen, nincs okostelefonom. Hála Istennek). S akkor már megnézem a leveleket, meg na jó, ránézek a facbookra. Jé, ennek babája született, ez ezt írta, ez milyen érdekes cikket írt. Hoppá, eltelt az összes szabad időm, amit arra szánhattam volna, hogy vagy haladjak a háztartással (amihez néha van motivációm, néha nem), vagy legalább valami egyéb, feltöltő tevékenységet csinálhattam volna (imádság, torna, kinézni a friss levegőre, meginni egy macikávét stb). Az olvasás természetesen luxus, az általában az altatós szoptatás idejére van fenntartva.
Nem ragozom tovább, függő vagyok. Vannak anyukák, akik ezt olyan ügyesen csinálják, hogy kezdettől föl sem mennek. Jó nekik. Nekem a facebook sokáig az újságíró munkához kellett, hivatalból, meg a szerkesztéshez, ott ragadtam. Nagyon hasznos tud lenni, amikor régi ismerősöket lehet megtalálni, velük beszélgetni, anyukás fórumokról infót megtudni, de nem azért vagyok itt, hogy dicsérjem, van haszna, természetesen, ésszel.
Elhatároztam azonban, hogy drasztikusan csökkentem a fent töltött időt. Nem szüntetem meg, mert szükségem van a kapcsolatokra (nőből vagyok, így vagyok behuzalozva), de nem fogok órákat fent lógni a szabadidőmből. Egy-két perc, néha negyed óra, de az se minden nap.
És lám, működik. Ami fontos, aki fontos, az megmarad. A dolgaimmal haladok, a háztartással haladok. A gyermekemre teljes figyelmemmel tudok figyelni (általában). Sok új dolgot fedezek fel az interneten - de főleg kívüle. Kreatívabb lettem.
Egyszerűen jobb az életem a facebook nélkül, ez van.
Többet élek.
Megjegyzések