A tengely követése

csak rovid jegyzetek: megvolt a masodik unneples a volegeny hazanal, korulbelul ezer ajandekcsomagot keszitettunk elo, irgalmatlan nagy marhacombokat vagtak a szomszedok, es egyebkent is, orakon at es egesz napos eveszet folyik itt, akkor is, ha nincsenek vendegek, akkor is, ha monszun van, akkor is, ha jo ido. Makan-makan, egyel, egyel, ez megy folyamatosan. Es boldogok, hogy mindent megkostolok, es minden izlik. Meg a durian is, amit az europaiak altalaban nem szeretnek, mert budos, de ok odavannak erte, mert ezt leszamitva finom. Kiprobaltattak velem, fel tudom-e bontani magamtol, ananasz nagysagu, kemeny, tuskes, de ha az ember a termeszetes vonalanal vagja, felbonthato, de persze vicces volt nezni, ahogy probalkozom :) A nagy parti utan szombat este tengeri herkentyus barbacue volt, a maradek unokatestverekkel, elokerult egy gitar is, pucoltunk garnelat, rakot, tintahalat (most mar talan a tenger mellett sem halok ehet), es egyebkent nemsokara megyek Kuala Lumpurba, aztan a nemze

Penang szigeten (ujabb otszaz kilometerrel odebb, ezuttal az eszaknyugati iranyba) hatarozottan erzekelheto a gyarmati mult. Most volt eloszor idom egyedul maszkalni kicsit, eddig mindig csak kocsibol hazba vagy etterembe vagy tengerpartra mentunk (tudom, tudom, de rossz dolgom van...). Most hat egyedul boklasztam ket napig. Pihenteto ezert sem volt, de jo volt setalni, masreszt viszont oda-vissza ejszakai busszal mentunk, ami mindennek nevezheto, csak kenyelmesnek nem, nem tudom, ki hiszi azt, hogy az ember fuggoleges alvasra lett kitalalva :) Mindenesetre Georgetown, a sziget fovarosa a vilagorokseg resze, egeszen elkepeszto modon keveredik benne a gyarmati angol stilus az indiai, kinai, malaj, szegeny halasz, holland es ormeny kereskedok vilagaval. Ez pedig az eskuvon keszult, az ebed utan. A csalad kekbe oltozott, bar ez csak a fele. Mint lathato, nekem is be kellett fednem a fejemet. Kozepen a szulok, az ifju par a kiralyi szint jelzo sargasfeherben, Naim osi malaj oltozet un

Van nehany dolog, ami meglehetosen aggasztana, ha olyan fajta volnek, illetve a kiszolgaltatottsag erzesevel toltene el - nevezetesen hogy mivel mindenhova kocsival megyunk, es nincs terkepem, csak halvany fogalmaim vannak, hol vagyunk eppen, es ha esetleg buszra akarnek szallni, azt is elore le kell foglalni... a masik ilyen, hogy a csapviz nem ihato, ez szinten nem egy baratsagos korulmeny. Viszont gyakorlatilag kezrol kezre adnak, en vagyok az egzotikus europai feher vendeg (itt ugye Azsiaban mindenki olyan feher vagyik lenni, ahogy a feherek akarnak vadul divatos barnakka valni), es egyaltalan nem erzem ugy, hogy a terhurke volnek. Ma peldaul visszaerkeztunk Jengkaba, es a kovetkezo nagy vendegseget keszitjuk elo, amikor a menyasszony csaladja erkezik ide. 23-an szombaton ugyanis a volegeny csaladja a menyasszonyenal volt, egeszen extrem dolog tulajdonkeppen, hogy reszt vehettem a szertartason. A szuk csalad igy is eleg tag, minden testver es unokatestver es sogor beletartozik.

tul sok minden tortenik. Nem is most fogok hossyu beszamolot irni, csak majd kesobb, kepekkel egyutt. Mert mielott lemerult, azert jo parat csinaltam. Eloszor is, a tengerpartra menet ropke negy oraba telt, mivel a menyasszony csaladjanak kozelebe mentunk, a keleti part Endau varosa mellett laknak egy kicsiny halaszfaluban. Naim egyik unokatestverenek a csaladjaval tartok, eleg nagy kocsijuk van, ugyhogy beferek, gyakorlatilag az elmult napokban mast sem csinaltunk, csak kocsiban ultunk, ettunk es aludtunk, meg persze beszelgettunk. Most meg mar a harmadik csaladnak vagyunk vendegsegben, most Kuantan varos mellett vagyunk egy csaladnak (az unokahug apjanak a csaladjanal), ahol megneztuk a Del-Kinai tengert is. Ja igen, furodtunk termeszetesen, bar csak en usztam be, a malajok nagy resze nem tud uszni. De mutattam nekik vizbedobos jatekokat. Sok az egzotikus gyumolcs, es kezzel esznek, van egy kep, ahol a friss kokuszt vagom macsetaval. Mert valahogy meg kell szerezni a levet belole.

Tegnap este (mikor nekem meg del volt) megerkeztam Malajziaba. Hosszu ut volt, de alapvetoen elveztem, a kilatas is gyonyoru volt, kulonosen a Nilus-delta sotetben, meg Burma es a Malaj-felsziget folulrol. Naim es nehany unokatestvere mar vartak a repteren, felvettuk meg a hugat az egyetemrol (Putrajaya mellett), es kb harom-negy ora autozas utan megerkeztunk a kis faluba, Jengkaba, ahol Naim szulei laknak. Itt van most egesz rokonsag, unokatestverek, keszitik a het ajandekot a menyasszonynak, akinek a csaladja cserebe kilencet fog adni. Szimbolikus ajandekok es tradicionalis novenyekkel van tele most mennem kell, a strandra.

újabb indulás, ezúttal malajziába. két hét lesz, két-két nap utazás, egy tökéletesen más kultúrába és éghajlatba. szeretek egyedül utazni, de azért nehéz is. Az őrangyalok talán tudják követni a repülőt is. Meg a felhők fölött azért mindig süt a nap. Majd írok még, mindennek megvan a maga ideje, a hosszú írásnak, meg a nyúlfarknyinak is. Meg a hosszú napoknak, ami holnap lesz.

Döbbenetes; ahogy ösztönösen és nagyon pontosan eltaláltam az egyetlen jó módszert, amellyel a gyerekek fel tudják dolgozni az adott témát. Kőmíves Kelemenné balladájához készíttettem velük képregényt.  Ballada. Képregény. Tizenkét évesek. De mégis, milyen közel van egymáshoz a ballada tömör képszerűsége a képregény kockáival! Egészen precízen le tudtam mérni, kinek mi jött át a történetből tudatosan és nem tudatosan, ők pedig sokkal pontosabban beazonosították képeikkel a tragikumot, mint azt én bármely beszélgetéssel elérhettem volna.  Kellett ehhez, hogy meghallgassák, ahogy felolvasom, kellett, hogy sokkolódjanak egy kicsit, s persze kellett az is, hogy érezzék, kedveljük egymást, a hatodik á, meg én. 

Egyre inkább hangulat-benyomásokká alakulnak a bejegyzések. De végül is erről van szó.  Két hónapja akkora nagyvárosban élek, amilyenben még sosem. Egyre kevesebb időm jut mindenre, írni, blogolni, barátokkal találkozni. Egyre több időt eszik meg a munka (a tanársággá válás), a pihenés hajszolása, csak hogy szép paradoxonnal fejezzem ki.  Persze nem is. Arra jut időm, amire akarom. Csak annyi sok dolog vesz körül, hogy ember legyen a talpán, aki egy életnyi idő alatt rendet tud tenni. Pedig valójában nem az idő kevés, nekünk van hússzor annyi dolog, amivel kitöltsük. Tanítom azt is, hogy régen hogyan éltek az emberek. Nagyon nehéz átadni a gyerekeknek, nemcsak, mert már közünk sincs ahhoz a kétkezi életmódhoz, hanem főleg azt, hogy akkor sokkal lassabb volt minden. És most fokozottan így érzem. Gyors és tömény és arcba tolakodó és zsúfolásig tele van minden napom. Nem lenne nagy divat manapság a minimalizmus, ha nem lenne valami körülöttünk, amiből már muszáj minimalizálódni

Különös, hogy ahogy elkezdődik egy nagyobb adag szünet, én veszem a hátizsákomat, és utazom. Stoppal, telekocsival, busszal, vonattal, biciklivel vagy gyalog, de megyek. És nyilván nem azért mert hiperaktív lennék, hanem mert egyrészt igényem van arra, hogy szabad legyek, ha nem is mindenben, de hogy néha felkaphassam a hátizsákomat és üres zsebbel, nagy reményekkel indulhassak (azt hiszem, hétköznapi nyelven ezt hívják kalandvágynak) másrészt az emberekkel akarok találkozni, a régi barátokkal, az újakkal, megölelni öket, beszélgetni velük, töltődni általuk és magamból adni nekik, (ehhez persze az kell, hogy ne az emlékek, hanem élő emberek töltsék meg a helyet, Szegedet vagy Veszprémet vagy Turkut vagy akármelyik helyet, amit választok magamnak,) és persze van, hogy egyszerűen otthon vagyok egész nap, olvasok, diót török, iskolai tanácsokat kérek a Mamától, sütit sütök, cikket írok, szippantok a kertből, csak úgy vagyok. Az egyensúly, a mérték a titka mindennek, az aurea med