A tengely követése

(hogy ne csak arról írjak, hogy minden szép és jó, mert még a végén valaki azt hiszi, hogy nálunk nincs mosatlan edény és kutyanyalta padló – pedig ez szimplán nem egy panaszblog, hanem inkább örömblog) Ha valaki most megkérdezné tőlem, mi a legnehezebb az anyaságban/az életemben, azt válaszolnám, hogy az, hogy akkor is nyugodtnak kell maradnom, amikor majd' felrobbanok. Amikor legszívesebben földhöz vágnék valamit, becsapnám az ajtót, vagy csak simán ordítanék egy nagyot. Muszáj találnom valami használható feszültséglevezető módszert – különben mindenki más is ideges lesz a környékemen, Jakabbal az élen, ami persze tovább frusztrál mindenkit, és ez csak tovább göngyölődik, míg mindenki kivan, mint a kutya, és esetleg valamelyik berendezési tárgy bánja. (Limitálni kell a törékeny dolgok számát...) Általában egyébként megy. Ehhez az kell, hogy sokat aludjak. (Egyetemista koromban egyszer elszörnyedtem B. J. nagyböjti fogadalmán, miszerint minden áldott este 11-kor legkésőbb le

Sok minden lapul az őszi napok mögött. Elkészítettem/leszűrtem a nyáron elkezdett almaecetet. Ennél jobbat még nem kóstoltam! Nagyon finom, nagyon erős, nagyon egészséges. Mindössze alma kell hozzá, víz, cukor vagy méz és sok-sok idő.  Aztán: a veszprémi anyukákkal megalapítottuk a Veszprémi Korip Kommandót - vagyis apró polipokat horgolunk koraszülött babáknak. Sosem csináltam még ilyet, többször visszafejtettem az elsőt, de nagy motiváció, hogy együtt csináljuk, és főleg, hogy nagyon, de nagyon sokat tudnak segíteni a korababáknak. Talán hálából is csinálom, hogy egy csodálatos, makkegészséges gyermekem van.  Hétfőn pedig a Mítoszok Csatája volt az Írben : nyolcan voltunk mesemondók, és fergeteges mítoszmesélést csináltunk. Ahogy egy fél perc után belelendültem Thor és Utgard-Loki történetébe, nagy élmény volt számomra, hogy a közönség nevetett – mert szórakoztató a történet, és ezt sikerült átadnom. És hát a mesemondó-társakkal való találkozás is nagyon jó volt.  Fol

Kicsit szomorú vagyok, kicsit mérges, magamra is. Szerettem volna egy itthoni mesemondó délutánt csinálni, a magam és a barátaim örömére. Jó előre kitűztem az időpontot, meghívtam a vendégeket. Volt, aki jelzett, volt, aki nem, volt aki igent mondott, s volt, aki előre mondta, hogy sajnos most nem. Felkészültem kétszer annyi történettel. Vettem elemet a karórámba. Abbahagytam a Huckleberry Finn olvasását. Megsütöttük a káposztás kiflit, a narancsos-csokis sütit, begyújtottuk a kandallót, Jakab kialudta magát. A végén azonban nem jött el senki. Senki. Volt, aki írt az utolsó pillanatban, és volt, aki nem. És én olyan szomorú lettem. Tudom, hogy mindenkinek jó oka volt, aki nem jött el. Tudom, hogy nekem volt fontosabb, hogy mesélhessek. És tudom, hogy mindenkinek a családja és a közvetlen, napi vagy heti szinten kapcsolatban lévő barátok a fontosabbak. És azt is tudom, hogy nincs összefüggés abban, hogy nem jött el huszonöt-harminc ember, és hogy nem is volt esély rá, hogy messz