A tengely követése

Hazajöttem, ismét. Megszámlálhatatlanul sokat kaptam Malajziában, mint vendég, mint ember, sokkal jobban kitágította a látásomat, mint azt valaha vártam volna. Olyan, mintha eddig aludtam volna. És most ébredek, egyre éberebb leszek. És olyan, mintha a világ nagy része még most is aludna, és automatán csinálnak mindent, megszokásból, és mert elképzelni sem tudják, hogy másképp is lehetne. Hazajöttem arra, hogy megint megváltozik az életem. De mégis, szabad vagyok mindenhogyan. És nem baj, hogy kívül vagyok a rácsokon. 

Két gyermek játszik egymással. A nagyobbik tanítja a kisebbiket homokvárat építeni: - Nézd csak, így csináld, így lesz jó, no gyere, megpróbálhatod! Úgyis kész kell lennie, mire a nap lemegy. A kisebbik nézi, figyeli, utánozza, csinálja, de hát elég ügyetlenke még. A nagyobbik nézi, nézi, aztán elveszti a türelmét: - Jaj, de béna vagy, nem győzöm kivárni - félrelöki - engedj oda, majd én megcsinálom, mert te nem vagy képes rá, márpedig kész kell lenni ennek a várnak. Menj odébb, ezt így kell csinálni, de te nem tudod. Eredj, játssz valahol máshol! ... A kicsi meg sírva fakad, hogy nem engedik végigcsinálni, nincs idő kivárni, míg ő is ügyes lesz. Aztán feláll, otthagyja a játszóteret, mert tudja, hogy a kerítésen kívül tágabb a világ.