A tengely követése

     Keveset éreztem ebben az adventben a várakozást. Egészen pontosan kétszer, az első hetekben, amikor kommunikációs eszközök híján csak vártam, vártam, hogy megjöjjön a kedves, és ma reggel, amikor a napot vártam felkelni.      Az utolsó napon felpattantak a szemeim fél hatkor, tudtam, hogy ki kell kászálódnom az ágyból, hogy rorátéra menjek. Valami oknál fogva a várat választottam, ám amikor kiértem a Szentháromság térre, és harangoztak, és sehol nem volt egy lélek sem, és a Bazilika kapuit zárva találtam - nos, egy percig azért bosszankodtam. Aztán úgy döntöttem, hogy ez az idő akkor is az Úré és az enyém. Kisétáltam a Benedek-hegyre, énekeltem, latinul és magyarul, és vártam, vártam a pirkadatban a csillagok alatt, hogy felkeljen a nap. Aztán sétáltam, hogy a testem is beszálljon az imába, recsegett és susogott lépteimtől a dértől feszes fű, ébredezett az alvó város. Nagyon kellett ez az óra.      Mindig van kire gondolni, mindig van kiért imádkozni, hála Istennek.      Kaptam

Kedveseim,  megosztom veletek ezt a régi levelet, mert én minden egyes alkalommal, amikor ránézek az eredeti olasz szövegre, megvigasztalódom és jókedvre derülök.  Szeretettel.  Kedves C! Isten hozott otthon, a te sivatagodban! Igen, Isten mindig virraszt a gyermekei fölött, ahogy Jn 22-ben mondja Jézus: „Isten a hegyről lát, sőt, gondoskodik” Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden áldott nap, és kövessen (mondja Jézus)… és meg fogja találni az örök életet! Alessandro d’Avenia, egy olasz író azt mondja, hogy az élet olyan, mint egy folyó. A forrás csöndességében és kicsinységében születik, aztán egyre-egyre nagyobb lesz, és amikor akadályokkal találkozik, énekel. Így az akadályok, amikkel te találkozol, amelyek a te történetedhez tartoznak, ha a fénybe emeled, az Evangélium igazságával szembesíted azokat, akkor látod, hogy ezek azok az akadályok, melyektől az életed énekel! Gondolj arra a nehéz szituációra a

(Jól kérdezni is művészet.) Rájöttem, hogy nem változtam még eleget. Tanulok hallgatni, várni, és elviselni azt, ami fájdalmas. S végül megtapasztaltam, hogy végső soron minden Istenen múlik.

Három hete indultunk el otthonról, egy igen hirtelen döntés alapján, a Feneketlen tó és egy üveg bor mellől. Két hete gyaloglunk folyamatosan, Saint-Jean-Pied-de-Port-ból Santiago de Compostela felé, napi 15-20-35 km-eket megyünk. Sokszor alszunk sátorban, sokszor donatívós helyen, ahol adományokat fogadnak a szállásért, esetleg vacsoráért, reggeliért. A többi tömegszállás. Több száz emberrel találkoztunk, rengeteg zarándokot megismertünk, időseket, fiatalokat, a legkülönfélébb motivációkkal, s mind nagyon érdekes, izgalmas, egyedi. Hegyeken, meredekeken, szeles fennsíkokon és Spanyolország legkülönfélébb tájain megyünk. Minden nap jut egy-két marék szeder az út széléről, néhány szem füge, esetleg szőlő (ez főleg a szőlőtermelő Rioja megyében volt), mandula vagy dió. A bor csaknem olcsóbb, mint a kenyér, és még nem csalódtunk benne, s minden estére kerül jó társaság, szakács olaszok, szamárral bandukoló belga pár, kanadai asszonyok, magányos amerikai vagy némasági fogadalmat tevő auszt

Három súlypontja van az évnek, három kezdete, amikor egy kicsit visszatekintek, és persze előre, amikor végiggondolom, hogy akkor most tényleg, merre. A nyilvánvaló az január elseje, a nyugati naptári év kezdete, a számok és a buli és a visszatekintés ideje. A második a születésnapom tavasszal, amikor szabadon elmélkedhetek az idő múlásáról és hasznáról. a harmadik pedig szeptember elseje, az iskolakezdés. Már rég nem járok intézményes iskolába, néha hiányzik, hogy ez tagolja az időmet, de valójában jó volt kilépni belőle, és amúgy is - minden nap tanulok, magamról, az emberekről, meg hát külső dolgokról és tudományokról is. A tanulás szeretete megmaradt, de azért számon tartom, hogy egy olasz fügefa alatt, koreai tengerparton vagy budapesti lakásban pakolászással töltöm-e a napot. Idén a szobám egyik sarkából a másikba költöztem. És nagy és ijesztő és kedves távlatok nyíltak meg előttem az elmúlt időszakban, és nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy adott eddig is bátorságot, és em

Űzöm az aranyszarvast. Mosolyoghattok, barátaim, de követek egy látomást, mely elillan előlem. Rohanok halmon, völgyön át, bebolyongok névtelen országokat, mert űzöm az aranyszarvast. Ti jöttök s vásároltok a piacon s portékával megrakodva otthonotokba újra visszatértek, de engem megérintett az otthontalan szelek varázsa, nem tudom, mikor és hol. Nincs gond a szívemben; messze magam mögött hagytam, ami tulajdonom volt. Rohanok halmon, völgyön át, bebolyongok névtelen országokat - mert űzöm az aranyszarvast. (Áprily Lajos fordítása Az illusztráció saját munka)

Most éppen nyár van. És általában fogalmam sincs, mit fogok csinálni a következő két-három napban vagy hétben. És még annál is kevesebb számítógépet látok. Helyette élek. Majd talán írok hosszabban, de most csak felvillanásokat tudok írni: Gyimes, Balaton, család, Művészetek Völgye, barátok, lovaglás vörös hajú ír fiatalemberrel a Hegyesd tövében, tánc, koncert, interjú, viharok, kenyérlángos, régi barátok. S van olyan, hogy felkelek, és a nap valahogy nagyon máshogy folytatódik, mint elterveztem. De szépséges mindenképp.

szakad az eső kopog a bőrömön és a számon Isten. A hétvégén kaptam egy haikut (nem ezt, egy másikat), fára mászunk, tóban úsztunk, kitekertünk Pilisszentivánig és vissza, csillagok alatt feküdtünk, bőrig ázva bicikliztünk és táncoltunk az esőben, és próbáltuk felfogni, hogy most valami véget ér. Leginkább persze az útkereső év, és az a társaság olyan formában, ahogy voltunk idén, együtt a külső és belső úton. Megint változás jön, még nem tudom, miféle, merre és hogyan tovább, de ha semmi másban, abban biztos vagyok, hogy Isten a tenyerén tart. A nyárra beköltözök egy hátizsákba, a többit meglátjuk.

Rax, Alpok. Fruzsi, Bori, Cili ezerhatszázvalamennyin. a Schwarza patakban. és mindenki.

Újabb bizarr kreálmányok: (a stercet és a hajdúkását fokozván) tápiókás fahéjas-gyömbéres vizet csináltam almaszeletekkel a nagy melegben egy kancsóba. Amikor dél lett (illetve ebédidő, nem tudom, hogy bírtam ki a gimnáziumban tízórai nélkül kettőig-háromig), beleborítottam a maradékot egy lábosba, és főzés közben beleborítottam még némi matériát: egy fej hagymát, joghurtos tojássárgáját, habbá vert fehérjét, csombort, némi olívaolajat és balzsamecetet a végén. Tegnap a szabadság hídi naplementés almás-sajtos ücsörgés után továbbindultam, táncház volt a Gellérthegyen. Tá-tá-titiá, hopp, ott a budai vár, tá-tá, ott meg a belváros. Micsoda palatkait, micsoda bonchidait  húztak, s micsoda jó tánc volt, csupa váratlanság és meglepetés! (Bartók sem véletlenül épített bele a zenéjébe mezőségi románt). Nagyon szeretem Budapestben, hogy egyrészt mindig van táncház - másrészt mindig akad táncpartnerem, váratlan jó táncosok. Közben kerülnek föl a könyvheti dolgok meg sok egyéb, ezzel töltöm

Mit tegyen az ember lánya, ha kint afrikai időjárás van, és MOST szeretne főtt ételt, és nincs otthon "semmi"? A régi nagy kísérletet beteljesítve stercet csináltam. Forró olajon lisztet pirítottam, a végén egy kicsi forró vizet bele. Nem emlékszem, a Nagyi horvátul hogy hívta, de emlékeimben egy vonyarci nyár van, kovászos uborkával és aludttejjel ettük. Most emellé paradicsomot, olajbogyót, és házi joghurtot tettem (ha már a hűtőben álmatlan a tej). Öt percnél többet nem töltöttem a tűzhely mellett. Egy Istenélmény volt. Most pedig visszatérek a nagyapám szívszorító ötvenhatos naplójához és KAF verseihez.

a Bakony hamvas-kékje előtt a repce harsány és a búza piruló aranya, a lucerna lilája, pipacsmező. Körülöleli tengernyi zöld, leborítva az ég búrájával. Fekete emberek az izzó júniusi délben. Holdsütötte ágak a csillagos plafonon. Cseresznyefekete, málnapiros, hársfateazöld.

Mostanság óvodába viszek két kisfiút a Rózsadombon. Eltekintve attól, hogy alapból nagyon érdekes megfigyelni az autókat és az emberek kinézetét, gondolatban összehasonlítva más budapesti városrészekkel (legyen a legsarkítottabb példa mondjuk Kőbánya), rendkívül érdekes beszélgetéseket szoktunk folytatni. - találósozzunk, gondoltam! - hajó? - igen. - hadihajó? - nem.  - utasszállító hajó? - nem.  - kórházhajó? - igen. - a Britannic? - igen! - most akkor én gondolok - mondja a kisebbik, az ötéves. - gondoltam! - hajó? - igen.  - hadihajó? - nem. - utasszállító hajó? - igen. - elsüllyedt? - igen. - jéghegynek ütközött? - igen. - a Titanic? - igen! És ez megy még nagyjából hat-hétféle hajóval, esetenként dinoszaurusszal. Roppant szórakoztató. A másik, amin jókat szoktam vidulni: a mindenható sárkányról vagy Zúzóról való álmodozás. - és a sárkány/zúzó ha létezni, levinne minket a föld alá, és ott csak mi élnénk, (itt a család felsorolása következik, néha hozzá

öten négy országban, hárman úton (kivételesen nem én) - a nagyház úgy kitakarítva, hogy percekig csak gyönyörködtem, mielőtt elmentem volna (és: azért vannak a jóbarátok) - lassan az égiek gondviselése is összeáll, amennyire ez lehetséges - vihar, május, vihar után.

A mélységből kiáltok, Uram, hozzád, Uram hallgasd meg a szavam! Füled figyeljen fel könyörgő szavamra! Ha számon tartod a vétkeket, ki állhat meg akkor, színed előtt, Uram? Ám nálad bocsánatot nyer a vétek, hogy féljenek téged. Remélek az úrban, benne remél lelkem, és bízom a szavában. lelkem várja az Urat, jobban, mint az őr a hajnalt. Igen, jobban, mint az őr a hajnalt, várja Izrael az urat. Mert az Úrnál az irgalom és bőséges nála a megváltás. Ő váltja meg Izraelt minden bűnétől. Áldott légy, Isten, én Istenem, mindenért, amit adtál: az életemért, a családomért, a barátaimért, és azért is, hogy minden tehetség és erő, amit magaménak érzek, valójában a Tiéd. Köszi.

És amikor a legkerekebb minden, akkor derül ki, hogy valójában milyen törékeny ez a kerekség. És van, hogy egy nap alatt a feje tetejére áll a világ. És pont amikor leküzdöttem az egyik oroszlánt, akkor azonnal ott a másik. Évtizedekre, évszázadokra is visszanyúlik talán, ami most egy vérrög képében előbukkan, ami rosszkor volt rossz helyen a Papa szívében. Ő viszont jókor volt jó helyen, úgyhogy most a kardiológián alszik. Mi meg várjuk, hogy megküzdjön a maga démonaival, és fölébredjen. És ilyenkor meg kell tanulni három felé szakadva élni, egy: nagyon gyakorlatiasan, ami alapból nem lenne ijesztő, csak hogy pont most pont én intézkedem és viselem; aztán, kettő: hétköznapian, ő az, aki éhes, tetőre mászik, biciklizik,   de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja. (J. A.) A harmadik, aki csak ül mellette, fogja a kezét, és a jelenben van és abszolút a helyén, és (ez már a negyedik) azon tűnődik, hogy mennyire összefügg minden. És hogy hogy kerül

    Ha már nem írok arról, amiről nem tudok beszélni, miért ne írjak arról, amiről tudok?     Íme, a mai életérzés: fél nyolckor kiültem az ablakba a reggelimmel, lábam a balkon peremén, alattam a reggeli város, mögöttem némi melankolikus folk-rock, lásd alant.     És közben megtaláltuk húsvétkor a nagyapám '56-os naplóját, rettenetesen izgalmas olvasmány, szinte ott érzem magam Szegeden, aggodalomban, hogy lőnek, hogy nincs meg a gyerek, hogy nagyon beteg a feleség, hogy sortűz van az utcán, hogy nincs feltétlenül alapja annak, amit Nagy Imre mond... (kommentár az eseménykekhez: "Nagy baj lehet Pesten!") (raknék fel képet, de a pdf-et nem eszi ez a blog)     Közben persze minden más is zajlik, tegnap a Városligetben felléptünk a Rege táncegyüttessel az Országos Cserkésznapon, vajdaszentiványit táncoltunk, és már csak nevettünk az olyan apróságokon, hogy a prímás A-húrja elszakadt a koreográfia közepén, azután viszont belendültünk, és mikor a három srác spontán rák

Íme, még ezt is megértem: statiszta lettem, lásd a videót alant. De amíg könyvet kell olvasni, addig nincs gond. Azóta volt hazastoppolás, város felett ücsörgés, szilvavirág-hullás, sok-sok jóbarát. (Gyertek máskor is!) Valami mindig változik. De kezdem úgy érezni, hogy minden bejegyzésem ugyanolyanná válik, egy malommá, mely örökké hálazsoltárt mormol. De ha egyszer ez van, minden nap töménytelen dolog van, aminek örülök, amitől még szebb és még teljesebb az élet. Nem rózsaszín-habos-babosan, hanem valójában, véresen, igazán. Vagy írjak konkrétumokat is? Most még nemigen van, még úgyis minden alakul, májustól egészen biztosan valami mást fogok csinálni. Addig meg kihasználom, hogy a Néprajzi Múzeumban vagyok, rettentő sok érdekes tárggyal, gyönyörű bicikliúttal, izgalmas tetővel, jó fej munkatársakkal. A legnagyobb kihívás a monoton munka szívesen és örömmel való elvégzése, de egész jól állok vele. Hát így.

Tegnap teljesen átlagos nap volt. Kivéve, hogy nem. Fehérbe öltöztem. Elszakadt a biciklim fékje. Irodalmi kávét reggeliztem. József Attiláról meséltem olaszul. Képzeletbeli tulipánokat ajándékoztam, és igazi virágmagvakat kaptam. Az útkeresők tortát is csináltak nekem házi búzából és gyümölcsből. És az átlagos nap egy átlagos szakaszában a szaruból készült sótartók (vagy a melanéziai nyílvesszők?) fölött egyszer csak bevillant, hogy tulajdonképpen mindent szépen sorra megkapok, amit kérek. Nem, igazából nem amit kérek, hanem amire vágyom, amire igazán, szívből vágyom. Valamiféle spirituális közösséget, ami olyasmi, mint a Lelkészség volt Szegeden. A néptáncot. A szellemi műhelyt, közeget. A saját élet- és lakóteret. Biciklit, ami függetlenné tesz, s amellyel naponta a világ egyik legszebb városának a szívében biciklizek végig. Munkát, ahol jól érzem magam, és ami mégsem köt gúzsba. Alkotó munkát, meditatív munkát, motivációt. Sok-sok barátot. Köszönöm nektek. Így teljesítse nekte

Oly sok újat tanulok mostanában. Szőlőt és barackfát metszeni, gyümölcsfát oltani, unokahugit büfiztetni, gyors papírrepülőt hajtogatni, legényest táncolni,  haragosnak lenni, figyelni, írni, énekelni, szkennelni és fényképezni, túrázni gyorsan és lassan, felzárkózni és bevárni. Böjtölni. Nemet mondani. Emberekkel lenni és bánni. Hagyni a fogat fájni. Nem kimászni teljesen a múzeum tetejére. Nagyokat lehet szimatolni a tavaszból, nemcsak az orral,  hanem az egész valómmal. És megköszönöm, hogy mindennek örülni tudok. Hát ilyen a március idén. 

     A hétvége nagy résztét Zsámbékon töltöttük az útkeresők egy részével, hatan-nyolcan mentünk. A négy  önkéntes fiú szokott jönni ehhez a családhoz, s most mi is megismerkedtünk velük. Fiatal, eredetileg pesti házaspár, akik kiköltöztek a csöndbe és az önfenntartásba, felújítottak egy régi parasztházat, hét gyermeket nevelnek, és a saját két kezükkel dolgoznak meg mindenért. Persze, nem lehet visszamenni az időben száz-kétszáz évet, nem is biztos, hogy kell.      De azt látni, és részt venni benne, hogy a kenyér, a tej, a hús, a zöldség mind saját termés, hogy a fát nemcsak kiegészítő fűtésre kell vágni, hanem hogy ténylegesen főzzenek s melegedjenek vele, hogy a gyerekek nem néznek tévét, nem esznek cukrot, és láss csodát, normálisak, egészségesek és nagyon bájosak, mindezt  megfigyelni és részt venni benne nagyon nagy élmény volt.      Úgy fogadtak minket, mint régi barátokat, este együtt beszélgettünk, énekeltünk hegedűszó mellett, játszottunk a lurkókkal, nappal vágtuk a fát

otthon A mai napi kreálmány abból, ami a konyhában volt: répás, sajtos, korianderes köles vajban megpirítva, joghurttal. Csak úgy mondom, hátha valaki kedvet kap hozzá. A fűszerek sokat dobnak egy ételen. Nagyon mókás, Boró, a lakótársam, a francia konyha elemeiből emel be a hétköznapokba, én elsősorban az olaszból. Nagyon tetszik az önálló élet: adok és kapok, mindig van valami vagy valaki, ami feldobja a napot, vagy én dobom fel másét, ennél jobb játék kevés van. A szobám is egy kicsi kunyhó, három tengelye van: az ágy a földön, a panorámás íróasztal,s a kályha, a sarkok pedig egyenletesen borítva könyvekkel. Még mindig inspirál Szent Ferenc minimalizmusa, ami valójában nem is az volt, de nehéz megmagyarázni. Mindenesetre emlékszem még, milyen volt random tárgyakhoz ragaszkodni gyerekkoromban, és az nem hiányzik. Dolgozom az ügyön. Tél van, budapesti tél, barátokkal, táncokkal, vacsorákkal, Duna-parti sétákkal tele, meg persze hangos villamosokkal. Délutáni naplementékkel. Koldu

Gyerekként az egész világot akartam. Szőröstül-bőröstül. Mindent. Aztán lassan beláttam, hogy nem lehet minden könyvet elolvasni. Aztán azt is, hogy nem lehet mindenhova elutazni. Hogy nem lehet minden csodálatos fiúhoz férjhez menni. Nem lehet mindenkinek a legjobb barátja lenni. Nem lehet MINDENT átélni, kapunk így is eleget, csak győzzük kapkodni a fejünket. Nem lehet mindent megérteni, és mindig is lesznek dolgok az életben, amit hagyni kell értetlenül, és tudni, hogy Isten jobban tudja. És itt jön képbe a bizalom. A legújabb: most már tudom, és kezdem elfogadni, hogy nem, nem lehet mindent kimondani, megfogalmazni, elmondani, a szavak keretébe (rácsa mögé) zárni. Kimondatlanul is kell hagyni dolgokat. Elengedni. Hagyni, hogy legyenek, csak úgy. És ami még ennek a tetejére jön, hogy kikerekítse az egészet: unokahúgom született. Jön az élet, nem áll meg. http://e-ternitz.blogspot.hu/2014/01/a-mai-egy-kiveteles-bejegyzes.html

Új értelmet kaptak József Attila sorai . Mert bár a felszínen mindig minden változik, és ez amúgy is ilyen életszakasz, azért a mélyben, nagyon alaposan belegyökereztem az egyetlenbe, akibe érdemes, és innentől kezdve mitől is féljek, miért is aggódnék? Nem érdemes túl komolyan venni mindent. Legfeljebb az igazán értékes dolgokat, azokat pedig nem tudja megváltoztatni semmi külső körülmény, sem pénz vagy annak hiánya, sem hatalom vagy elnyomás, sem élet vagy halál. Itt vagyok. Valahányszor belekezdek valamibe, kifutok a szavak felségterületéről - de nem baj, talán ez jelzi, hogy jó helyen járok. Ide nekem az oroszlánokat, hadd nézzek szembe velük. Ha Isten velem van, semmitől sem félek.

ki vagyok? egyáltalán, miért kell válaszolni erre? Bennem van a kérdés, valószínűleg minden emberben. De mihez mérjem magam, ki vagyok? Stenszky Cecília? világutazó? olvasó-író-költő? múzeumpedagógus? szeptemberben még azt mondtam: tanár néni. most mondjam azt: archivátor? vagy: néprajzos? vagy Isten teremtménye? ki vagyok? Senki nem meri megkérdezni persze, de ha valaki megkérdezné, mit csináltam az elmúlt huszonhét-nyolc évben, mit mondanék neki - mit csináltam? Talán azt válaszolnám: barátokat. nagyon-nagyon-nagyon értékes kapcsolatokat. és némi fényt.

18 tömegközlekedési eszköz (főleg villamos) néhány óra séta tíz percekben három meglátogatás két random ismerős két könyv négy ügyintézés két ének két lábujjhegyen osonás

Ma volt egy ténfergős néhány percem. Aztán véletlenül meghallottam, ahogy egy rigó önfeledten trillázik az alkonyati udvarban, a nyárfán. Kimentem, és csak hallgattam. Tél illata, rigóének. Aztán meghallgattam ezt. Jöhet az alkotás. Egy másik dallamra, családi vállalkozás. Meg csak úgy.

Annyira, de annyira nagyon jó, amikor együtt van a család. Bármelyik ága, és minél többen, annál jobb. És persze, számít, hogy milyen alkalomból gyűltünk össze, esküvő, temetés, vagy csak úgy, és nyilván egyik ág, másik ág külön-külön - de elmondhatatlanul sokat ad. A tudat, hogy összetartozunk, hogy ennyi emberrel van közös identitásunk, hogy Stenszky, Brezovich, Somfai vagy Zeitler vagyok. Ez mind, és még sok más is, és ezeken túl persze önmagam, de ahogy mindenki beleadja magát öntudatlanul az egészbe, megsokszorozódik. Nyáron a Brezovichokkal gyűltünk össze, mindenféle korosztály, indokolatlan vidámságra. Most Dodó temetésén voltunk Debrecenben. És bár temetés, és része a szomorúság, a komolyság, a moderálás, mégis, ilyenkor még jobban kijön, hogy mennyi erőt és szeretetet tudunk adni egymásnak. És hogy az élet ott mozgolódik az unokákban. Kell a búcsú - és kell utána az is, hogy megerősítsük: együvé tartozunk, akkor is, ha csak tízévenként gyűlünk össze. És az, aki elment, csodál

Meghallgattam ez a szilveszter-éji beszédet a Porziuncolából. És most már tudom, mi fogott meg engem ott annyira, most már értem, mi az, ami engem továbbmozdított. Mert ezek a csodálatos ferencesek nemcsak hitelesen beszélnek, s nem csupán Isten szépségét sugározzák, de el is mondják érthetően, mai nyelvhasználattal. Nem újat mondanak - minden benne van a Bibliában. De nem a félelmetes, hanem a szerető Istenről. Nem tudom lefordítani az egészet, de az egész himnusz Isten szerelmes tetteiről és tekintetéről. Hogy Isten a szerelmes tekintetével figyel ránk. Isten szemével látni önmagunkat - ez nem túl gyakori. De Assisiben nap mint nap elhangzik vagy érzik az, hogy Isten gyönyörűnek lát. És nem baj, ha valaki éppen torkig van Istennel, és egyébként is, nem akar semmi vallásos szöveget hallani - itt nem a vallásról van szó, hanem arról, amit mindenki keres, akár bevallja, akár nem. És meg tud szólítani bárkit. Lehet, hogy az is az oka ennek a megérintettségnek, hogy más nyelven van. A n