adventus domini

     Keveset éreztem ebben az adventben a várakozást. Egészen pontosan kétszer, az első hetekben, amikor kommunikációs eszközök híján csak vártam, vártam, hogy megjöjjön a kedves, és ma reggel, amikor a napot vártam felkelni.
     Az utolsó napon felpattantak a szemeim fél hatkor, tudtam, hogy ki kell kászálódnom az ágyból, hogy rorátéra menjek. Valami oknál fogva a várat választottam, ám amikor kiértem a Szentháromság térre, és harangoztak, és sehol nem volt egy lélek sem, és a Bazilika kapuit zárva találtam - nos, egy percig azért bosszankodtam. Aztán úgy döntöttem, hogy ez az idő akkor is az Úré és az enyém. Kisétáltam a Benedek-hegyre, énekeltem, latinul és magyarul, és vártam, vártam a pirkadatban a csillagok alatt, hogy felkeljen a nap. Aztán sétáltam, hogy a testem is beszálljon az imába, recsegett és susogott lépteimtől a dértől feszes fű, ébredezett az alvó város. Nagyon kellett ez az óra.
     Mindig van kire gondolni, mindig van kiért imádkozni, hála Istennek.
     Kaptam irgalmat és sokkot egyaránt ebben az adventben. Barátok ölelését. S most, hogy karácsony van, ideje van a csendnek újra. És az együttlétnek. És az odafigyelésnek.
     Áldott karácsonyt mindannyiótoknak!