A tengely követése

Hazajöttem, ismét. Megszámlálhatatlanul sokat kaptam Malajziában, mint vendég, mint ember, sokkal jobban kitágította a látásomat, mint azt valaha vártam volna. Olyan, mintha eddig aludtam volna. És most ébredek, egyre éberebb leszek. És olyan, mintha a világ nagy része még most is aludna, és automatán csinálnak mindent, megszokásból, és mert elképzelni sem tudják, hogy másképp is lehetne. Hazajöttem arra, hogy megint megváltozik az életem. De mégis, szabad vagyok mindenhogyan. És nem baj, hogy kívül vagyok a rácsokon. 

Két gyermek játszik egymással. A nagyobbik tanítja a kisebbiket homokvárat építeni: - Nézd csak, így csináld, így lesz jó, no gyere, megpróbálhatod! Úgyis kész kell lennie, mire a nap lemegy. A kisebbik nézi, figyeli, utánozza, csinálja, de hát elég ügyetlenke még. A nagyobbik nézi, nézi, aztán elveszti a türelmét: - Jaj, de béna vagy, nem győzöm kivárni - félrelöki - engedj oda, majd én megcsinálom, mert te nem vagy képes rá, márpedig kész kell lenni ennek a várnak. Menj odébb, ezt így kell csinálni, de te nem tudod. Eredj, játssz valahol máshol! ... A kicsi meg sírva fakad, hogy nem engedik végigcsinálni, nincs idő kivárni, míg ő is ügyes lesz. Aztán feláll, otthagyja a játszóteret, mert tudja, hogy a kerítésen kívül tágabb a világ. 

csak rovid jegyzetek: megvolt a masodik unneples a volegeny hazanal, korulbelul ezer ajandekcsomagot keszitettunk elo, irgalmatlan nagy marhacombokat vagtak a szomszedok, es egyebkent is, orakon at es egesz napos eveszet folyik itt, akkor is, ha nincsenek vendegek, akkor is, ha monszun van, akkor is, ha jo ido. Makan-makan, egyel, egyel, ez megy folyamatosan. Es boldogok, hogy mindent megkostolok, es minden izlik. Meg a durian is, amit az europaiak altalaban nem szeretnek, mert budos, de ok odavannak erte, mert ezt leszamitva finom. Kiprobaltattak velem, fel tudom-e bontani magamtol, ananasz nagysagu, kemeny, tuskes, de ha az ember a termeszetes vonalanal vagja, felbonthato, de persze vicces volt nezni, ahogy probalkozom :) A nagy parti utan szombat este tengeri herkentyus barbacue volt, a maradek unokatestverekkel, elokerult egy gitar is, pucoltunk garnelat, rakot, tintahalat (most mar talan a tenger mellett sem halok ehet), es egyebkent nemsokara megyek Kuala Lumpurba, aztan a nemze

Penang szigeten (ujabb otszaz kilometerrel odebb, ezuttal az eszaknyugati iranyba) hatarozottan erzekelheto a gyarmati mult. Most volt eloszor idom egyedul maszkalni kicsit, eddig mindig csak kocsibol hazba vagy etterembe vagy tengerpartra mentunk (tudom, tudom, de rossz dolgom van...). Most hat egyedul boklasztam ket napig. Pihenteto ezert sem volt, de jo volt setalni, masreszt viszont oda-vissza ejszakai busszal mentunk, ami mindennek nevezheto, csak kenyelmesnek nem, nem tudom, ki hiszi azt, hogy az ember fuggoleges alvasra lett kitalalva :) Mindenesetre Georgetown, a sziget fovarosa a vilagorokseg resze, egeszen elkepeszto modon keveredik benne a gyarmati angol stilus az indiai, kinai, malaj, szegeny halasz, holland es ormeny kereskedok vilagaval. Ez pedig az eskuvon keszult, az ebed utan. A csalad kekbe oltozott, bar ez csak a fele. Mint lathato, nekem is be kellett fednem a fejemet. Kozepen a szulok, az ifju par a kiralyi szint jelzo sargasfeherben, Naim osi malaj oltozet un

Van nehany dolog, ami meglehetosen aggasztana, ha olyan fajta volnek, illetve a kiszolgaltatottsag erzesevel toltene el - nevezetesen hogy mivel mindenhova kocsival megyunk, es nincs terkepem, csak halvany fogalmaim vannak, hol vagyunk eppen, es ha esetleg buszra akarnek szallni, azt is elore le kell foglalni... a masik ilyen, hogy a csapviz nem ihato, ez szinten nem egy baratsagos korulmeny. Viszont gyakorlatilag kezrol kezre adnak, en vagyok az egzotikus europai feher vendeg (itt ugye Azsiaban mindenki olyan feher vagyik lenni, ahogy a feherek akarnak vadul divatos barnakka valni), es egyaltalan nem erzem ugy, hogy a terhurke volnek. Ma peldaul visszaerkeztunk Jengkaba, es a kovetkezo nagy vendegseget keszitjuk elo, amikor a menyasszony csaladja erkezik ide. 23-an szombaton ugyanis a volegeny csaladja a menyasszonyenal volt, egeszen extrem dolog tulajdonkeppen, hogy reszt vehettem a szertartason. A szuk csalad igy is eleg tag, minden testver es unokatestver es sogor beletartozik.

tul sok minden tortenik. Nem is most fogok hossyu beszamolot irni, csak majd kesobb, kepekkel egyutt. Mert mielott lemerult, azert jo parat csinaltam. Eloszor is, a tengerpartra menet ropke negy oraba telt, mivel a menyasszony csaladjanak kozelebe mentunk, a keleti part Endau varosa mellett laknak egy kicsiny halaszfaluban. Naim egyik unokatestverenek a csaladjaval tartok, eleg nagy kocsijuk van, ugyhogy beferek, gyakorlatilag az elmult napokban mast sem csinaltunk, csak kocsiban ultunk, ettunk es aludtunk, meg persze beszelgettunk. Most meg mar a harmadik csaladnak vagyunk vendegsegben, most Kuantan varos mellett vagyunk egy csaladnak (az unokahug apjanak a csaladjanal), ahol megneztuk a Del-Kinai tengert is. Ja igen, furodtunk termeszetesen, bar csak en usztam be, a malajok nagy resze nem tud uszni. De mutattam nekik vizbedobos jatekokat. Sok az egzotikus gyumolcs, es kezzel esznek, van egy kep, ahol a friss kokuszt vagom macsetaval. Mert valahogy meg kell szerezni a levet belole.

Tegnap este (mikor nekem meg del volt) megerkeztam Malajziaba. Hosszu ut volt, de alapvetoen elveztem, a kilatas is gyonyoru volt, kulonosen a Nilus-delta sotetben, meg Burma es a Malaj-felsziget folulrol. Naim es nehany unokatestvere mar vartak a repteren, felvettuk meg a hugat az egyetemrol (Putrajaya mellett), es kb harom-negy ora autozas utan megerkeztunk a kis faluba, Jengkaba, ahol Naim szulei laknak. Itt van most egesz rokonsag, unokatestverek, keszitik a het ajandekot a menyasszonynak, akinek a csaladja cserebe kilencet fog adni. Szimbolikus ajandekok es tradicionalis novenyekkel van tele most mennem kell, a strandra.

újabb indulás, ezúttal malajziába. két hét lesz, két-két nap utazás, egy tökéletesen más kultúrába és éghajlatba. szeretek egyedül utazni, de azért nehéz is. Az őrangyalok talán tudják követni a repülőt is. Meg a felhők fölött azért mindig süt a nap. Majd írok még, mindennek megvan a maga ideje, a hosszú írásnak, meg a nyúlfarknyinak is. Meg a hosszú napoknak, ami holnap lesz.

Döbbenetes; ahogy ösztönösen és nagyon pontosan eltaláltam az egyetlen jó módszert, amellyel a gyerekek fel tudják dolgozni az adott témát. Kőmíves Kelemenné balladájához készíttettem velük képregényt.  Ballada. Képregény. Tizenkét évesek. De mégis, milyen közel van egymáshoz a ballada tömör képszerűsége a képregény kockáival! Egészen precízen le tudtam mérni, kinek mi jött át a történetből tudatosan és nem tudatosan, ők pedig sokkal pontosabban beazonosították képeikkel a tragikumot, mint azt én bármely beszélgetéssel elérhettem volna.  Kellett ehhez, hogy meghallgassák, ahogy felolvasom, kellett, hogy sokkolódjanak egy kicsit, s persze kellett az is, hogy érezzék, kedveljük egymást, a hatodik á, meg én. 

Egyre inkább hangulat-benyomásokká alakulnak a bejegyzések. De végül is erről van szó.  Két hónapja akkora nagyvárosban élek, amilyenben még sosem. Egyre kevesebb időm jut mindenre, írni, blogolni, barátokkal találkozni. Egyre több időt eszik meg a munka (a tanársággá válás), a pihenés hajszolása, csak hogy szép paradoxonnal fejezzem ki.  Persze nem is. Arra jut időm, amire akarom. Csak annyi sok dolog vesz körül, hogy ember legyen a talpán, aki egy életnyi idő alatt rendet tud tenni. Pedig valójában nem az idő kevés, nekünk van hússzor annyi dolog, amivel kitöltsük. Tanítom azt is, hogy régen hogyan éltek az emberek. Nagyon nehéz átadni a gyerekeknek, nemcsak, mert már közünk sincs ahhoz a kétkezi életmódhoz, hanem főleg azt, hogy akkor sokkal lassabb volt minden. És most fokozottan így érzem. Gyors és tömény és arcba tolakodó és zsúfolásig tele van minden napom. Nem lenne nagy divat manapság a minimalizmus, ha nem lenne valami körülöttünk, amiből már muszáj minimalizálódni

Különös, hogy ahogy elkezdődik egy nagyobb adag szünet, én veszem a hátizsákomat, és utazom. Stoppal, telekocsival, busszal, vonattal, biciklivel vagy gyalog, de megyek. És nyilván nem azért mert hiperaktív lennék, hanem mert egyrészt igényem van arra, hogy szabad legyek, ha nem is mindenben, de hogy néha felkaphassam a hátizsákomat és üres zsebbel, nagy reményekkel indulhassak (azt hiszem, hétköznapi nyelven ezt hívják kalandvágynak) másrészt az emberekkel akarok találkozni, a régi barátokkal, az újakkal, megölelni öket, beszélgetni velük, töltődni általuk és magamból adni nekik, (ehhez persze az kell, hogy ne az emlékek, hanem élő emberek töltsék meg a helyet, Szegedet vagy Veszprémet vagy Turkut vagy akármelyik helyet, amit választok magamnak,) és persze van, hogy egyszerűen otthon vagyok egész nap, olvasok, diót török, iskolai tanácsokat kérek a Mamától, sütit sütök, cikket írok, szippantok a kertből, csak úgy vagyok. Az egyensúly, a mérték a titka mindennek, az aurea med

akkor élek igazán, ha egy többszörösen vacak napon is azt tudom mondani: köszönöm ezt a napot. meg minden mást is és továbbra is kedves vagyok mindenkihez. és aztán egyszerre csak egy dolgot csinálok, még sokkal inkább, mint máskor. És így már egész élhető. diótörés. rockzene. sütőtökpite. brokkolisaláta. koldusra mosolyogni.

Kölcsönkaptam Török András Budapest könyv útikalauzt, és most már semmi sem akadályozhat meg, hogy céltudatos helyi turista legyek. Ha utazok egyébként, a legritkább esetben használok útikalauzt, csak térképet, meg persze szóba állok a helyi emberekkel. De az, hogy nem egy-két vagy három napom van felfedezni egy várost, hanem egy teljes évem, hihetetlen megnyugtató és lelkesítő egyszerre. Így hát mit csinál a vidékről jött lányka péntek este? Fogja a biciklit, az útikönyvet, egy kulacs teát meg a lelkesedését, és nekiindul a belvárosnak. Hidas estére sikeredett a mai, persze nehéz lett volna nem annak lennie, amikor alkonyatkor figyelhetem Buda, Pest, és a Duna végtelen októberi színskáláját. A függőleges erdő a Gellérthegyen. A Duna kéksége, rajta a Németországba menő uszállyal. Az Erzsébet híd, a Belvárosi templom és a telihold fehéren ragyogó hármassága. A nap utolsó sugarai a Dunakorzón. És a koldus a Lánchíd díszkivilágításában szerényen meghúzódva, s aki jó szóra jobban vágy

Ragyogó napra ébredtem ma, majd kinéztem az ablakon, és konstatáltam, hogy tejköd van. De a negyedik emeletről ez is fényes. Amikor ülök a földön a szobám sarkában, csak háztetőket, fák csúcsát és az eget látom: távlatot. Nagyon, de nagyon kell ez: megvizsgálni a részleteket, de egészben látni a dolgokat. Hát most tanítok, és alámerülök a részletekbe. Egy barátom megkérdezte - nem akartam volna üzleti szférában dolgozni? Határozottan ráztam a fejem - én emberekkel akarok lenni. Akkor is, ha szó szerint alig jut ennivalóra. De itt vannak a barátok, itt van a család, s hogy nem vagyunk egyedül a világban. Kicsit úgy érzem magam, mint Simone Weil, aki otthagyta a tanítást, hogy gyárba menjen dolgozni, puszta szenvedélyes kíváncsiságból: átélni az emberek java részének az életmódját. Egy kicsit így merültem alá a tanárságba. Jó dolog gyerekekkel foglalkozni, akkor is, ha nehéz. Mert tudom, hogy minden, amit teszek, mozdulok, öltözök, mondok, számít. Megmaradhat. Sorsokat formálhat. És

Cseh Tamás Budapest című dala jut az eszembe folyton, ahogy sétálok a városban. Meg van egy másik is, Szeder dala. Sokat tudnék írni, meg fogok is még,  mert most friss a szemem a nagyvárosra. Hogy mindenki rohan, még én is, mert a közlekedés a szükséges rossz, és mindenki addig tologatja, míg már csak rohanni marad idő. Pedig nagyon szép is tud lenni, a villamosvonalak a Duna mentén, a budai vár, a házak, az emberek. Minden kerület tulajdonképpen külön város. Egész máshogy nézem most a térképet is, mint ahogy más-más a hangulata, az illata, a mesélnivalója a különböző negyedeknek. Óriási, embertelenül nagy, mégis élhető tud lenni - bizonyos szempontból. Most itt vagyok. Most tetszik. Óriási ablakom van, még a Sas-hegyet is látom, és a villamos öt percre van. Így még egész jó. Most majd jön a biciklis korszak, ősz, és hiányozni fog a gesztenye, a platán, a ginkó illata. A budapesti ősz csak konzerválódott rothadás-illatú. Azért szép. Szép, és mérhetetlen. Valójában nem láttam m

Valahogy úgy érzem magam, mint amikor vezetni tanultam, és egyszerre huszonöt dologra kellett (volna) figyelnem, de csak kettőre voltam képes koncentrálni egyszerre. Hát ilyen a tanítás. És nagyon sajnálom, hogy nem írt valaki kézikönvet a kezdő tanároknak, mint Eco bácsi írt a szakdolgozatíróknak. Az egyetem valahogy nem készít föl a valódi tanárságra. Persze, ez csak gyakornokoskodás, mi más is lehetne. De mély víz, nadrágszíj-összehúzás és tengernyi dolog egyszerre. Ráadásul van egy olyan érzésem, hogy az általános iskolai tanárok vannak a megbecsültség-létra leges-legalján. Pedig hát ezzel a korosztállyal foglalkozni is iszonyú fontos és hát nehéz is. Van benne persze sok-sok öröm. Belelátom a gyerekekbe a felnőtteket, és sokszor a felnőtt-arcokat is elképzelem gyermekként. Engedjétek hozzám a gyerekeket. Olyan nagyon tiszták. Van egy kisfiú a napköziben, aki vonatokat rajzol, egész ügyes, és odajött hozzám, nagyon lelkesen mutogatta. Vagy a két kislány, akik alig várják, hogy

Nem, nem lettem budapesti lány. Még csak tanár se, csak tanár néni. Íme, néhány hét alatt fenekesen felforgattam a saját életemet, de nem bánom. Budapesten lakom, Érden tanítok, néptáncolok, jezsuita fiatalok közösségébe tartozom (és lakom), és nagyon élvezem.  Ijesztő dolgok vannak a váltásban, de minél ijesztőbb, annál szebb lesz a végén. Most megint nem tudok csak nyúlfarknyit írni, de jövök még. :)

Eljött a változás ideje. Újból fejest ugrottam, de még nem egészen fogtam fel. Kicsit Simone Weil jut az eszembe, aki elment gyárba dolgozni az iskolából, csak hogy megtapasztalja a munkások sorsát. Soha nem laktam még albérletben. Soha nem laktam még valódi nagyvárosban. Soha nem voltam még igazán munka nélkül. És nem szoktam beismerni, hogy félek, mert az álarc persze (egyfajta illuzorikus) biztonságot ad.  De:  Az élet a komfortzónán túl kezdődik.

Hazajöttem. Mit is mondhatnék? Várok, lebegek. Új az ősz, minden nap új, minden nap kicsit tisztább a homályos tükör. Szeretnék sok mindenről írni, a szerzetesekről, az utazásról, a nagyvárosokról, a találkozásokról, de mindennek eljön az ideje. Most mintha nagyszombat lenne.

Hat ime, itt vagyok megint Assisiben, onkenteskedem. Olyan volt, mintha hazajottem volna. Stoppal jottem, Vonyarcvashegytol Bolognaig, onnan vonattal. Az ut hosszu volt, kalandos es nagyon erdekes. Igen, kicsit bolond vagyok, hogy egyedul stoppolok. Fegyverem a szavak es a bizalom. Harom markans alak volt a nyolc kocsibol, akik folvettek, egy nagyon szep, az elettol kemeny es nagyon kedves no vitt el majdnem Triesztig. Celjeben megalltunk varosnezni es pizzazni es kavezni, es nagyon sokat beszelgettunk - o egy igazi rokon lelek volt. Dennis, a bosnyak kamionos volt a masik, Padovaig vitt, es fozott nekem bosnyak kavet, amitol meg fel nap utan is majd kiugrott a szivem. Aztan egy kicsit  - nagyon - ram sotetedett, es mar azon gondolkoztam, hogy a padovai ipari park mellett felverem a fuggoagyamat. Akkor azonban felvett egy korrekt, elegans olasz, ugy nezett ki, mint Colin Firth, aki mindenkeppen haza akart menni, mielott elvisz tovabb, es mivel latta, hogy egy kicsit azert megszep

1 kg liszt kozepebe tegyunk fel evokanal meleg vizben feloldott so, egy felfuttatott eleszto, negy evokanal olivaolaj, es fel kilo fott, langyos krumplit àttorve. Ezt fel liter tejet fokozatosan hozzaadva kezzel kavarjuk ossze apro mozdulatokkal, mig ragacsos, ruganyos, nokedliszeru tesztat kapunk. Ezt kelesszuk, mig kb a duplajara dagad, majd olajozott tepsibe rakjuk (ennel a resznel mar nem voltam ott, mert mennem kellett, csak hallomàsbol es az eredmenybol tudom). Pugliai baratunk, fra Michele ketfelet csinalt, (dupla ennyibol), az egyik nel a tepsi aljaba hagyma kerult, ra a teszta, a tetejebe finoman elszorva felbevagott koktelparadicsom es olajbogyo. A masik fajtanal ket reteg teszta koze sajt es sonka kerult, a tetejere pedig nagy szemu so es sok rozmaring (ez esetben szaritott volt). Es persze mindig meg kell olajozni a tetejet is. Elomelegitett, kb 250 fokos sutoben 20-30 percig sussuk, mig az alja megbarnul. Az egyik legjobb etel, amit valaha ettem.

Régóta tudom, hogy akkor élek igazán, amikor teljesen és tökéletesen az adott pillanatban vagyok. Ez lehet egy beszélgetés, egy érintés, biciklizés, sírás, táncolás, csók, figyelni a naplementét a háztetőről, sziklát mászni, zuhanni, bármi. Nem igaz, hogy mindig csak utólag tudjuk, milyen jó volt. Most egy ideig kitáncoltam magam, mondhatnám - hogyha valaha is képes lennék eleget táncolni. De nagyon jó volt. A regös tábor utolsó napján hajnalig tartott a tánc. És valami elképesztően gyönyörű, amikor a fiú úgy forgat, hogy nincs már semmi, csak a zene, a talaj a lábam alatt és a fiú, aki táncoltat.

Néha nehezen kelek útra, noha máskor alig várom, hogy már mehessek. Ez, azt hiszem, azzal van összefüggésben, hogy a lelkem leragadt valahol, és meg kell moccantani. De a csomagolás jó ötletnek tűnik. Amikor elkezdek csomagolni, végiggondolom, mit fogok csinálni, mire lesz szükségem, és ezzel tulajdonképpen már el is indultam. Íme, a nyári listám, avagy mi mindent kell egy nőnek becsomagolni, ha messzire megy. függőágy, hálózsák (ha végre megtalálom), esetleg laticel ruhák (szoknya, ujjatlan, póló, rövid nadrág, hosszú nadrág, fehérnemű, pulóver) szandál, táncos topán, zárt cipő kabát, mely esőkabát is egyben kendők (nagy, kicsi, zsebkendőnyi, sál) neszeszer (benne és körülötte: tisztálkodószerek, némi krém/napolaj, hajbavalók, varrókészlet, körömreszelő, betét, fésű, kézfertőtlenítő, c-vitamin, cataflam, stb) egyebek: bicska, gyufa, karóra, kis törülköző, fürdőruha, fejlámpa, spárga, fémbögre jegyzetfüzet, toll kis táska: kulcs, telefon, szőlőzsír, szemüvegtisztító, legye

Szeretek blogot írni. Eredetileg azért kezdtem hét évvel ezelőtt ( Könyvbagoly ), hogy ha utazom (akkor kezdtem nyakamba venni a világot), az otthon maradottaknak beszámolhassak, mi minden történik velem. Aztán annyi nem magyar anyanyelvű barátom lett, hogy elkezdtem egy angol blogot is, miután a freeblog befuccsolt ( Pilgrimowl ).  Most pedig - keresem a helyem a világban. Egy éve, hogy kiléptem a fiatal pályakezdők hagyományos és elvárt életstílusából, azóta átmenetben élek, utazok, figyelek, tapasztalok, találkozom. Várok és keresek. Meg fogom találni, hiszen már így is a saját életemet élem, nem valaki másét. A tengely - Isten.  Benne és körülötte maradok, akármerre is legyek. Ez a szép az egészben. Igyekszem nem túl sokat elmélkedni, hiszen a történetek mindig sokkal érdekesebbek. A mesék - mindig az emberről. Íme, a mai történet: a lány ott maradt egy üres és várakozással teli hétvégével. Lement hát pincét meszelni, bár közben persze különböző akadályok lesték útjá