tanítás, kezdőség, és egyáltalán

Valahogy úgy érzem magam, mint amikor vezetni tanultam, és egyszerre huszonöt dologra kellett (volna) figyelnem, de csak kettőre voltam képes koncentrálni egyszerre. Hát ilyen a tanítás. És nagyon sajnálom, hogy nem írt valaki kézikönvet a kezdő tanároknak, mint Eco bácsi írt a szakdolgozatíróknak. Az egyetem valahogy nem készít föl a valódi tanárságra. Persze, ez csak gyakornokoskodás, mi más is lehetne. De mély víz, nadrágszíj-összehúzás és tengernyi dolog egyszerre.
Ráadásul van egy olyan érzésem, hogy az általános iskolai tanárok vannak a megbecsültség-létra leges-legalján. Pedig hát ezzel a korosztállyal foglalkozni is iszonyú fontos és hát nehéz is.

Van benne persze sok-sok öröm. Belelátom a gyerekekbe a felnőtteket, és sokszor a felnőtt-arcokat is elképzelem gyermekként. Engedjétek hozzám a gyerekeket. Olyan nagyon tiszták.
Van egy kisfiú a napköziben, aki vonatokat rajzol, egész ügyes, és odajött hozzám, nagyon lelkesen mutogatta. Vagy a két kislány, akik alig várják, hogy kiselőadást csináljanak hon- és népismeretből, és igazán nagyon kedvesek, bár látják, hogy még kezdő vagyok. Vagy az égetnivaló rosszcsont, eleven és egészséges fiúk a hatodikból.

Mindig elfelejtem, és az emberek nagy része valószínűleg szintén így van vele, hogy az ember újra és újra kezdő lesz valahol, és kezdőnek lenni nehéz, keserves, sok-sok alázatot és motivációt igényel. Persze a többiek részéről is.

Meg kell tanulni elfogadni is. Meg kell újulni.