Pillantás a hídról
Különös, hogy ahogy elkezdődik egy nagyobb adag szünet, én veszem a hátizsákomat, és utazom. Stoppal, telekocsival, busszal, vonattal, biciklivel vagy gyalog, de megyek. És nyilván nem azért mert hiperaktív lennék, hanem mert
egyrészt igényem van arra, hogy szabad legyek, ha nem is mindenben, de hogy néha felkaphassam a hátizsákomat és üres zsebbel, nagy reményekkel indulhassak (azt hiszem, hétköznapi nyelven ezt hívják kalandvágynak)
másrészt az emberekkel akarok találkozni, a régi barátokkal, az újakkal, megölelni öket, beszélgetni velük, töltődni általuk és magamból adni nekik,
(ehhez persze az kell, hogy ne az emlékek, hanem élő emberek töltsék meg a helyet, Szegedet vagy Veszprémet vagy Turkut vagy akármelyik helyet, amit választok magamnak,)
és persze van, hogy egyszerűen otthon vagyok egész nap, olvasok, diót török, iskolai tanácsokat kérek a Mamától, sütit sütök, cikket írok, szippantok a kertből, csak úgy vagyok.
Az egyensúly, a mérték a titka mindennek, az aurea mediocritas, bár középiskolában utáltam, és azt gondoltam, hülyeség, és most is úgy gondolom, hogy sohasem leszek sztoikus, csak attól mentsen meg a Fennvaló, de epikureus sem, itt élek és most, és mindent megkapok, de mindent, és követem azt a belső hangot, amivel ugyan nem tanácskozom minden nap, mert olyan mély egységben vagyunk, hogy nincs rá szükség.
(Van néhány ilyen ember is az életemben, és nem tudom, valaha képes leszek-e írni róluk. Gyönyörű és küzdelmes mesterséget választottam.)
Mert különbség van a pillanatnyi és a nagyon mélyről fakadó vágyak között, és akkor járok jól, ha mélyre nyúlok, akkor is, ha fáj és ijesztő és nem tudom, mi lesz a vége. És egy nap döbbenten konstatáltam, hogy az elmúlt néhány évben egyre nagyobb fejesugrásokat tettem, valamibe, amit nem láttam előre, és nahát, egyetlen pillanatra sem bántam meg, soha, egyiket sem.
egyrészt igényem van arra, hogy szabad legyek, ha nem is mindenben, de hogy néha felkaphassam a hátizsákomat és üres zsebbel, nagy reményekkel indulhassak (azt hiszem, hétköznapi nyelven ezt hívják kalandvágynak)
másrészt az emberekkel akarok találkozni, a régi barátokkal, az újakkal, megölelni öket, beszélgetni velük, töltődni általuk és magamból adni nekik,
(ehhez persze az kell, hogy ne az emlékek, hanem élő emberek töltsék meg a helyet, Szegedet vagy Veszprémet vagy Turkut vagy akármelyik helyet, amit választok magamnak,)
és persze van, hogy egyszerűen otthon vagyok egész nap, olvasok, diót török, iskolai tanácsokat kérek a Mamától, sütit sütök, cikket írok, szippantok a kertből, csak úgy vagyok.
Az egyensúly, a mérték a titka mindennek, az aurea mediocritas, bár középiskolában utáltam, és azt gondoltam, hülyeség, és most is úgy gondolom, hogy sohasem leszek sztoikus, csak attól mentsen meg a Fennvaló, de epikureus sem, itt élek és most, és mindent megkapok, de mindent, és követem azt a belső hangot, amivel ugyan nem tanácskozom minden nap, mert olyan mély egységben vagyunk, hogy nincs rá szükség.
(Van néhány ilyen ember is az életemben, és nem tudom, valaha képes leszek-e írni róluk. Gyönyörű és küzdelmes mesterséget választottam.)
Mert különbség van a pillanatnyi és a nagyon mélyről fakadó vágyak között, és akkor járok jól, ha mélyre nyúlok, akkor is, ha fáj és ijesztő és nem tudom, mi lesz a vége. És egy nap döbbenten konstatáltam, hogy az elmúlt néhány évben egyre nagyobb fejesugrásokat tettem, valamibe, amit nem láttam előre, és nahát, egyetlen pillanatra sem bántam meg, soha, egyiket sem.
Megjegyzések