útkeresés alternatívák

     A hétvége nagy résztét Zsámbékon töltöttük az útkeresők egy részével, hatan-nyolcan mentünk. A négy  önkéntes fiú szokott jönni ehhez a családhoz, s most mi is megismerkedtünk velük. Fiatal, eredetileg pesti házaspár, akik kiköltöztek a csöndbe és az önfenntartásba, felújítottak egy régi parasztházat, hét gyermeket nevelnek, és a saját két kezükkel dolgoznak meg mindenért. Persze, nem lehet visszamenni az időben száz-kétszáz évet, nem is biztos, hogy kell.
     De azt látni, és részt venni benne, hogy a kenyér, a tej, a hús, a zöldség mind saját termés, hogy a fát nemcsak kiegészítő fűtésre kell vágni, hanem hogy ténylegesen főzzenek s melegedjenek vele, hogy a gyerekek nem néznek tévét, nem esznek cukrot, és láss csodát, normálisak, egészségesek és nagyon bájosak, mindezt  megfigyelni és részt venni benne nagyon nagy élmény volt.
     Úgy fogadtak minket, mint régi barátokat, este együtt beszélgettünk, énekeltünk hegedűszó mellett, játszottunk a lurkókkal, nappal vágtuk a fát (nagyon szeretek fát hasogatni, kedves gyerekkori munkám), daráltuk a búzát, főztük az ebédet, és egyébként is, minden étkezés külön élmény volt. Mikor láttam készülni a vajat, mikor ittam írót, mikor őröltem lisztet? Talán még sosem.Persze, volt egy kis kirándulás, métázás, fára mászás, dalolás is, vasárnap hajnalban pedig kimentünk a határba egy kicsi kápolnába, és taizéi dalokat énekeltünk. És ott lehetett tapintani az Istent közöttünk, a felkelő napban, az ének harmóniáiban, a gyerekek meleg tenyerében, a csipkebogyóban, az együttlétben, a munkában.

     Kemény élet, de járható út. Nem mindegy, hogy kivel, s nem mindegy, milyen lelkülettel; de volt az egészben valami nagyon elemi, valami nagyon vonzó.