mindennapok

otthon
A mai napi kreálmány abból, ami a konyhában volt: répás, sajtos, korianderes köles vajban megpirítva, joghurttal. Csak úgy mondom, hátha valaki kedvet kap hozzá. A fűszerek sokat dobnak egy ételen. Nagyon mókás, Boró, a lakótársam, a francia konyha elemeiből emel be a hétköznapokba, én elsősorban az olaszból. Nagyon tetszik az önálló élet: adok és kapok, mindig van valami vagy valaki, ami feldobja a napot, vagy én dobom fel másét, ennél jobb játék kevés van.
A szobám is egy kicsi kunyhó, három tengelye van: az ágy a földön, a panorámás íróasztal,s a kályha, a sarkok pedig egyenletesen borítva könyvekkel. Még mindig inspirál Szent Ferenc minimalizmusa, ami valójában nem is az volt, de nehéz megmagyarázni. Mindenesetre emlékszem még, milyen volt random tárgyakhoz ragaszkodni gyerekkoromban, és az nem hiányzik. Dolgozom az ügyön.
Tél van, budapesti tél, barátokkal, táncokkal, vacsorákkal, Duna-parti sétákkal tele, meg persze hangos villamosokkal. Délutáni naplementékkel. Koldusokkal.

munka
Most a Néprajzi Múzeumban dolgozom. És tulajdonképpen szeretem, bár nem álmaim munkája, de tudom, hogy csak egy állomás, mégpedig arrafelé, amerre menni szeretnék. Bár nehéz fenntartani a lelkesedést a kétszázadik tárgy után, azért nincs két egyforma óceániai nyílvessző, halászszigony,  jégpatkó vagy mézesbáb-forma. A kilátás a Parlamentre néz (mikor esett a hó, erősen Roxfort-hangulata volt, az öltönyös-aktatáskás egyen-emberkék ellenére is). Jó a hangulat és érdekes a társaság is - itt legalább nincs gond az emberekkel.
Tárgyakat fotózom, és egyre inkább meggyőződésem, hogy emberekkel érdemes foglalkozni. Közvetlenül az emberekkel. Vagy legalábbis szövegeken keresztül, bár ingoványos talaj, pont a szó hétköznapisága és könnyen deformálhatósága miatt. De nem baj, ezt szívvel-lélekkel tudom csinálni.
Megtalálni az egyensúlyt - na az a nehéz. Bizonyára egy egész élet munkája.

Addig is tanulok, figyelek, tanulok figyelni, odafigyelni, elfogadni, elengedni, szembenézni, rábízni.