Nagy idők
És amikor a legkerekebb minden, akkor derül ki, hogy valójában milyen törékeny ez a kerekség.
És van, hogy egy nap alatt a feje tetejére áll a világ. És pont amikor leküzdöttem az egyik oroszlánt, akkor azonnal ott a másik. Évtizedekre, évszázadokra is visszanyúlik talán, ami most egy vérrög képében előbukkan, ami rosszkor volt rossz helyen a Papa szívében. Ő viszont jókor volt jó helyen, úgyhogy most a kardiológián alszik.
Mi meg várjuk, hogy megküzdjön a maga démonaival, és fölébredjen. És ilyenkor meg kell tanulni három felé szakadva élni, egy: nagyon gyakorlatiasan, ami alapból nem lenne ijesztő, csak hogy pont most pont én intézkedem és viselem; aztán, kettő: hétköznapian, ő az, aki éhes, tetőre mászik, biciklizik,
de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél
s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja. (J. A.)
A harmadik, aki csak ül mellette, fogja a kezét, és a jelenben van és abszolút a helyén,
és (ez már a negyedik) azon tűnődik, hogy mennyire összefügg minden. És hogy hogy kerültünk idáig. Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? (Th. M.)
Én a magam részéről szeretném megállítani a lavinaként ránk ömlő múlt-zuhatagot, ami lecsapódik az életünkben úgy, hogy valójában nem is akarjuk. De az biztos, hogy ha én nem is látom át, és iszonyú félelmetes ennyire nem kontrollálni a dolgokat - azért tudom, hogy Valaki más a kezében tartja őt. Mindnyájunkat. Deus nos adiuvat.
És van, hogy egy nap alatt a feje tetejére áll a világ. És pont amikor leküzdöttem az egyik oroszlánt, akkor azonnal ott a másik. Évtizedekre, évszázadokra is visszanyúlik talán, ami most egy vérrög képében előbukkan, ami rosszkor volt rossz helyen a Papa szívében. Ő viszont jókor volt jó helyen, úgyhogy most a kardiológián alszik.
Mi meg várjuk, hogy megküzdjön a maga démonaival, és fölébredjen. És ilyenkor meg kell tanulni három felé szakadva élni, egy: nagyon gyakorlatiasan, ami alapból nem lenne ijesztő, csak hogy pont most pont én intézkedem és viselem; aztán, kettő: hétköznapian, ő az, aki éhes, tetőre mászik, biciklizik,
de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél
s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja. (J. A.)
A harmadik, aki csak ül mellette, fogja a kezét, és a jelenben van és abszolút a helyén,
és (ez már a negyedik) azon tűnődik, hogy mennyire összefügg minden. És hogy hogy kerültünk idáig. Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? (Th. M.)
Én a magam részéről szeretném megállítani a lavinaként ránk ömlő múlt-zuhatagot, ami lecsapódik az életünkben úgy, hogy valójában nem is akarjuk. De az biztos, hogy ha én nem is látom át, és iszonyú félelmetes ennyire nem kontrollálni a dolgokat - azért tudom, hogy Valaki más a kezében tartja őt. Mindnyájunkat. Deus nos adiuvat.
Megjegyzések