Ami nehéz

(hogy ne csak arról írjak, hogy minden szép és jó, mert még a végén valaki azt hiszi, hogy nálunk nincs mosatlan edény és kutyanyalta padló – pedig ez szimplán nem egy panaszblog, hanem inkább örömblog)

Ha valaki most megkérdezné tőlem, mi a legnehezebb az anyaságban/az életemben, azt válaszolnám, hogy az, hogy akkor is nyugodtnak kell maradnom, amikor majd' felrobbanok. Amikor legszívesebben földhöz vágnék valamit, becsapnám az ajtót, vagy csak simán ordítanék egy nagyot. Muszáj találnom valami használható feszültséglevezető módszert – különben mindenki más is ideges lesz a környékemen, Jakabbal az élen, ami persze tovább frusztrál mindenkit, és ez csak tovább göngyölődik, míg mindenki kivan, mint a kutya, és esetleg valamelyik berendezési tárgy bánja.
(Limitálni kell a törékeny dolgok számát...)
Általában egyébként megy.
Ehhez az kell, hogy sokat aludjak.
(Egyetemista koromban egyszer elszörnyedtem B. J. nagyböjti fogadalmán, miszerint minden áldott este 11-kor legkésőbb lefekszik... az egy más életállapot volt).
És azért nem mindennapos eset, szerencsére.