Mesemondó - Storyteller
Eljött a pillanat.
Tudtam, hogy valamikor meglesz.
Tudtam, hogy egyszer válaszolni tudok majd arra a rendkívül idióta kérdésre, mellyel a felnőttek zaklatják a gyerekeket: mi leszel, ha nagy leszel?
A gyermek általában nem tudja mondani: köszönöm szépen, én MOST élek, most jól vagyok. Már most is vagyok.
Majd ha nagy leszek, akkor már tudni fogom, de csak azért, hogy jópofizzak egy félig idegen néninek, bácsinak, hát vagy elmondom az álmaimat, vagy nem (jobb, ha nem, mert különben eláraszthatnak a szkepticizmussal, vagy ugyulibugyulival).
Ami azt illeti, most is szkeptikusak az emberek. Mert miért nem találok valami rendes munkát magamnak? Valami olyat, amiből meg lehet élni? Már az egyetemválasztásnál is: magyar? néprajz? meg lehet ebből élni?
Én sosem gyakorlatias szemmel néztem a dolgokat. Ha szeretem csinálni, akkor csinálom. Nem hiszem, hogy néhány hónapnál többet dolgoztam volna napi nyolc órában. Egyszerűen túl rövid az élet ahhoz, hogy heti negyven órát töltsünk el valamivel, ami "nem az igazi, de most épp ez van, és nem hagyom ott, mert akkor miből élnék"...
Sosem féltem váltani (illetve félni féltem, de azért váltottam). Sosem aggódtam előre (ellenpéldának ld. Kisködmön c. mese). És mindig tudtam, hogy meg fogom találni azt a konkrét formát, amelyben bele tudok illeszkedni ebbe a mai világba. És természetesen, ez egy out-of-the-box foglalkozás, vagyis mindenhogyan kilógok. Hála Istennek.
Mesemondó leszek.
Mesélek majd, hogy varázslatot vigyek a felnőttek és a gyerekek életébe. Eddig is ezt csináltam. Szóban, írásban, társaságban, egyedül, gyerekeknek, felnőtteknek. Van a történetmesélőknek egy ősi rendje, és a tábortűz körül mindig felismerjük egymást.
Kutatok majd, mert nagyon szeretek kutatni. De itt magamnak dolgozok, nem kell negyven-nyolcvan oldalnyi tudományos szöveget összeállítani belőle. Megvan egy egész életre, hogy hova képezzem magamat.
Nem parancsol nekem sem időjárás, sem emberek. Magam osztom be az időmet, szervezem meg az életemet, utazok sokat, és minden percét élvezni fogom. Innentől kezdve pedig nem munka, hanem: élet.
Nyolc éves koromtól fogva tudom, hogy író leszek és költő. ("De hát a költők éhen szoktak halni"). ("és a bárdok is").
Hát nem.
Írok, szerkesztek, kutatok, és főleg: mesélek.
Gyertek, üljetek körém. Meggyújtjuk a tüzet, pattog, szikrázik, fellobban.
Volt egyszer, réges régen...
Tudtam, hogy valamikor meglesz.
Tudtam, hogy egyszer válaszolni tudok majd arra a rendkívül idióta kérdésre, mellyel a felnőttek zaklatják a gyerekeket: mi leszel, ha nagy leszel?
A gyermek általában nem tudja mondani: köszönöm szépen, én MOST élek, most jól vagyok. Már most is vagyok.
Majd ha nagy leszek, akkor már tudni fogom, de csak azért, hogy jópofizzak egy félig idegen néninek, bácsinak, hát vagy elmondom az álmaimat, vagy nem (jobb, ha nem, mert különben eláraszthatnak a szkepticizmussal, vagy ugyulibugyulival).
Ami azt illeti, most is szkeptikusak az emberek. Mert miért nem találok valami rendes munkát magamnak? Valami olyat, amiből meg lehet élni? Már az egyetemválasztásnál is: magyar? néprajz? meg lehet ebből élni?
Én sosem gyakorlatias szemmel néztem a dolgokat. Ha szeretem csinálni, akkor csinálom. Nem hiszem, hogy néhány hónapnál többet dolgoztam volna napi nyolc órában. Egyszerűen túl rövid az élet ahhoz, hogy heti negyven órát töltsünk el valamivel, ami "nem az igazi, de most épp ez van, és nem hagyom ott, mert akkor miből élnék"...
Sosem féltem váltani (illetve félni féltem, de azért váltottam). Sosem aggódtam előre (ellenpéldának ld. Kisködmön c. mese). És mindig tudtam, hogy meg fogom találni azt a konkrét formát, amelyben bele tudok illeszkedni ebbe a mai világba. És természetesen, ez egy out-of-the-box foglalkozás, vagyis mindenhogyan kilógok. Hála Istennek.
Mesemondó leszek.
Mesélek majd, hogy varázslatot vigyek a felnőttek és a gyerekek életébe. Eddig is ezt csináltam. Szóban, írásban, társaságban, egyedül, gyerekeknek, felnőtteknek. Van a történetmesélőknek egy ősi rendje, és a tábortűz körül mindig felismerjük egymást.
Kutatok majd, mert nagyon szeretek kutatni. De itt magamnak dolgozok, nem kell negyven-nyolcvan oldalnyi tudományos szöveget összeállítani belőle. Megvan egy egész életre, hogy hova képezzem magamat.
Nem parancsol nekem sem időjárás, sem emberek. Magam osztom be az időmet, szervezem meg az életemet, utazok sokat, és minden percét élvezni fogom. Innentől kezdve pedig nem munka, hanem: élet.
Nyolc éves koromtól fogva tudom, hogy író leszek és költő. ("De hát a költők éhen szoktak halni"). ("és a bárdok is").
Hát nem.
Írok, szerkesztek, kutatok, és főleg: mesélek.
Gyertek, üljetek körém. Meggyújtjuk a tüzet, pattog, szikrázik, fellobban.
Volt egyszer, réges régen...
Megjegyzések