Az élet misztériuma
Annyi mindenre tanítasz, gyermekem!
Te vagy az én apró mesterem.
Megtanítasz arra, hogy téged lássalak, ne a pillanatnyi formád, a fáradtságod, a sírásra görbülő szád, hanem a lényedet, a belőled áradó derűt, kíváncsiságot, az állandó növekvést, és a kapcsolódás örök vágyát.
Megtanítasz, hogy a valódi igényeidet lássam, és ne csak azt, amit éppen ki tudsz fejezni.
Megmutatod: te több vagy annál, mint ami látszik belőled: törékeny, pici testben nagy lény vagy.
Megtanítasz látni, meghallani, megérezni, s arra, hogy a szeretetet és a kötődést, amit irántad érzek, hogyan fordítsam tettekre.
Megtanítasz uralkodni a saját indulataimon – előhozod a lényem legsérültebb részét, és ártatlanságoddal segítesz, hogy úrrá legyek a sebeimen, és én is növekedjek veled.
Megérteted velem, hogy egyedül az Úr adja a növekedést, s hogy Ő valódi küzdelmet és valódi örömöt ad.
Megláttatod, hogy milyen az ember teljes, romlatlan, egész valójában, paradicsomi állapotában.
Arra serkentesz, hogy a számomra kedvesekkel, sőt, mindenkivel ugyanilyen tisztelettel bánjak, meglátva bennük a tiszta gyermeket.
Megtanítasz, hogy nem számít, hányszor hagyom abba, s hány részletben, végül elkészül minden, végül elérek oda, ahova szándékoztam.
Arra is, hogy hogyan használjam okosan az időt, amit kaptam.
Megtanítasz, hogy hálás legyek minden pillanatért, ami adatott nekem.
Megtanítasz, hogy számít a szó, de többet számít a tett. Hogy nem elég mondani, de csinálni kell, s legfőképp hagyni, hogy Istent működjön az életünkben.
Megmutatod, hogy minden adatnál és tárgynál fontosabb a kapcsolat,
hogy jó függeni attól, aki szeret,
hogy feltétel nélkül és nyitott szívvel érdemes élni,
s hogy minden változik, és mégis ugyanaz marad.
Megmutatod, hogy minden pillanatban csodák rejtőznek,
hogy az örömünk egymásban teljesedik ki,
hogy a világ varázslat,
hogy az emberek jók,
s hogy közünk van egymáshoz – mindörökké.
Gyermekem, az élet misztériumára tanítasz engem.
Nem telik el nap, hogy hálát ne adnék érted a Teremtőnek.
Isten éltessen, Jakab!
Te vagy az én apró mesterem.
Megtanítasz arra, hogy téged lássalak, ne a pillanatnyi formád, a fáradtságod, a sírásra görbülő szád, hanem a lényedet, a belőled áradó derűt, kíváncsiságot, az állandó növekvést, és a kapcsolódás örök vágyát.
Megtanítasz, hogy a valódi igényeidet lássam, és ne csak azt, amit éppen ki tudsz fejezni.
Megmutatod: te több vagy annál, mint ami látszik belőled: törékeny, pici testben nagy lény vagy.
Megtanítasz látni, meghallani, megérezni, s arra, hogy a szeretetet és a kötődést, amit irántad érzek, hogyan fordítsam tettekre.
Megtanítasz uralkodni a saját indulataimon – előhozod a lényem legsérültebb részét, és ártatlanságoddal segítesz, hogy úrrá legyek a sebeimen, és én is növekedjek veled.
Megérteted velem, hogy egyedül az Úr adja a növekedést, s hogy Ő valódi küzdelmet és valódi örömöt ad.
Megláttatod, hogy milyen az ember teljes, romlatlan, egész valójában, paradicsomi állapotában.
Arra serkentesz, hogy a számomra kedvesekkel, sőt, mindenkivel ugyanilyen tisztelettel bánjak, meglátva bennük a tiszta gyermeket.
Megtanítasz, hogy nem számít, hányszor hagyom abba, s hány részletben, végül elkészül minden, végül elérek oda, ahova szándékoztam.
Arra is, hogy hogyan használjam okosan az időt, amit kaptam.
Megtanítasz, hogy hálás legyek minden pillanatért, ami adatott nekem.
Megtanítasz, hogy számít a szó, de többet számít a tett. Hogy nem elég mondani, de csinálni kell, s legfőképp hagyni, hogy Istent működjön az életünkben.
Megmutatod, hogy minden adatnál és tárgynál fontosabb a kapcsolat,
hogy jó függeni attól, aki szeret,
hogy feltétel nélkül és nyitott szívvel érdemes élni,
s hogy minden változik, és mégis ugyanaz marad.
Megmutatod, hogy minden pillanatban csodák rejtőznek,
hogy az örömünk egymásban teljesedik ki,
hogy a világ varázslat,
hogy az emberek jók,
s hogy közünk van egymáshoz – mindörökké.
Gyermekem, az élet misztériumára tanítasz engem.
Nem telik el nap, hogy hálát ne adnék érted a Teremtőnek.
Isten éltessen, Jakab!
Megjegyzések