Az otthonról

Jurta vs város

A napokban két olyan cikkre is találtam, amely egy-egy családot ír és fényképez le, akik jurtában élnek Magyarország valamely eldugott vidékén, és az önfenntartás felé tartanak; az egyik egy egyedülálló anyuka, a másik egy négy kiskamasz-gyerekes család. Az első reakcióm az érzékletes leírást és a gyönyörű képeket látva mindig ez volt: Wow! Azt a mindenit! Nem semmi! De jó lehet! Sok a munka, igaz, de a gyermekeiért mindent megtesz az ember. 

Azután azonban elgondolkodtam. Igen, minden szülő a lehető legjobbat akarja a gyermekeinek, és ezért nagyon sok mindenre hajlandóak vagyunk, ami kívül esik a komfortzónánkon. De én biztos, hogy ezt a végletet nem akarnám a gyermekeimnek. Távol álljon tőlem, hogy megítéljek bárkit is. Őnekik bizonyára így jó.

Ez az egész témafelvetés tulajdonképpen csak ürügy arra, hogy megfogalmazzam magamnak: mi az, amit szeretnék megadni a gyermekeimnek. 

Azért dióhéjban megemlítem, mi a bajom ezzel. Elsősorban a közösség hiánya. Jó dolog együtt lenni a nap huszonnégy órájában, de néha fárasztó. Nem véletlenül szerveződtek közösségbe őseink: együtt többre megyünk, ha jól megy, ha rosszul, tudunk segíteni egymásnak. Azt szeretném, ha a gyermekeim azt látnák: számíthatunk egymásra, a nagy családra, a közösségre, a barátokra. Nem élünk elszigetelten. Mások máshogy gondolkodnak, megint mások hasonlóan, de az értékeink ugyanazok és a hitünk ugyanaz. Nem kell megszakadni a munkában, és nem kell elsüllyedni, ha baj van, mert tartjuk egymást. 

Jó dolog, hogy visszatérünk a természetbe, és jó dolog, hogy a gyermekek látják, mi munka van az ételben és az életben, hogy a tej meg a sonka nem a bolt polcán terem. Jó, ha tudják, hogy a munka nem egy kötelező rossz, hanem belülről fakad, és megtanulnak hálásak lenni a természetnek és Istennek. Jó dolog, ha egy gyermek fára mászik, kalandozik és olvas, beszélget és játszik ahelyett, hogy a gép/telefon/tévé előtt ülne, ahol készen kapja a mások fejében létrejött, ennélfogva jóval kevesebb képeit. 

De nem vetném el a kultúrát a munka kedvéért. Dolgozni jó. Az önfenntartáshoz való közelítés jó. De nem véletlenül születtünk itt és ekkor. Nem véletlenül születtünk Magyarországra, a magyar kultúrába és a keresztény hitbe. Ezt átadni pedig közösségre van szükség, és itt vissza is kanyarodtunk. Nekem személy szerint szükségem van a közösségre és a kultúrára, ugyanúgy, mint a természetközeliségre, és ezt szeretném továbbadni. 

Hiszem, hogy van olyan megoldás, ami nem kompromisszum, hanem magában foglalja mindazt, ami számomra, a mi családunk számára fontos. Természetes, hogy ezt mindenkinek magának kell megtalálnia. Én is most keresgélem, egyelőre a kisgyermekes korszaknál tartok, aztán fog ez még változni. A falu vagy a kisváros mindenesetre jó alternatíva. Örök megoldás persze nincs, lásd alant.

Jön majd az oktatás kérdése is. Nem tartom ördögtől való dolognak az iskolát, de az otthonoktatást nagyon is jó dolognak tartom (az alternatív iskolákat meg kevéssé megfizethetőnek), és messze a legjobb alternatívának a jelen közoktatási rendszerben. (És megismétlem, nem célom az ítélkezés, vádaskodás. Nem vagyok jelenleg benne ebben a szférában, és annyira sosem is leszek, hogy meg tudjam változtatni a nagy egészet. Legfeljebb a magam kicsiny világára tudok egyelőre hatással lenni). Erről majd úgyis írok bővebben.
A saját ösztöneinkre általában hagyatkozhatunk, és a kultúra sem véletlenül alakult olyanná, amilyenné. Kellenek a gyökerek. De jó esetben kapunk szárnyakat is: így ha mégis változtatunk valamin, az is jó és előrevivő. Csak csináljuk tudatosan, ne random. Éljünk a jelenben, de ne carpe diem módra, hanem úgy, hogy abból valódi jövő legyen.

Fészek és célszalag

Addig a szülő gyermek viszonyról nem mondok újat, csak megfogalmazom magamnak: 

A gyermeket ajándékba kaptuk. A szülőséghez hozzátartozik, hogy önmagunkat is meg-megvizsgáljuk, hogy tudatosabbak legyünk, és megtanuljuk elengedni a dolgokat, a gyermeket is beleértve.

Az otthon jó dolog, de nem cél. Az otthon a startpálya, fészek, az a hely, ahonnan kirepülünk. A gyermekek is, meg adott esetben mi is. Itt a földön úgysincs állandó otthon, akármennyire tervezünk, építkezünk, lakberendezünk, főzünk, nőként melegítjük a házi tűzhelyet és a többi. Valami mindig hiányozni fog. 

Itt jön képbe a hit: hiszem, hogy van egy mennyei otthon, ahol nem, nem hárfát pengetünk, de minden kerek lesz, és nem lesz hiányunk semmiben. Most nem fejtem ki, kifejtették már előttem elég sokan. Majd egyszer én is.

Mindenesetre: otthon és otthontalanság közt kötéltáncolunk egész életünkben, és ez így van rendjén. Valamennyien kötéltáncosok vagyunk.
És aki zuhant már, az tudja csak, hogy van egy láthatatlan háló.