Tavaszkezdet

 Régen nem szerettem a februárt. Azt gondoltam, ez a legunalmasabb hónap, az ember már nagyon várja a tél végét, de még nincs itt a tavasz. 

Most már tudom, hogy a február nagy része a láthatatlan készülődésé. Az a kirobbanó tavasz, mely elborítja a világot márciusban, azt a februári napok és éjszakák érlelik. A bimbók és rügyek pattanásig feszülnek, de még alig látszanak, a fű s a fák még csupaszok, de valójában friss vadzöldek borítják az erdei talajt, már lehet gyűjteni az ehető vadnövényeket, a tavasz jelre vár, hogy egyetlen szempillantás alatt megújítsa a világot, és zöld fátyollal borítsa be a fákat, energiával az embereket. 

Bárcsak mi is használnánk a keleti emberek évszakjelzőit! Bárcsak sokkal inkább a természet ciklusai szerint élnénk, nem csak elszigetelten, neten találva ehhez közös inspirációt, hanem egész társadalmi szinten. Nagyobb béke lenne a földön, gyanítom. 

Pont így érzem most magam egyébként. Jó hosszú téli álom volt ez, jó másfél év gyászidő, Csipkerózsika-álom, belső idő a cethal gyomrában. Most lassan visszatérek. Már vannak terveim, már éneklek, főzök, írok, megújítok, átrendezek, álmodozom, táncolok. Valami még hiányzik, de ha eljön az a bizonyos tavaszi nap, én is kibújok végre a sötét gödörből, mit kibújok, kirobbanok. 

Csak várjátok ki a végét.