szavak kapaszkodnak, szavak

Nyolc éves koromban kezdődött. Volt egy nagy kék sötétítőfüggönyünk az előszobában, rajta mindenféle foltállat, hímzés, mesebeli dolgok. Egy pegazus is ugrott, valahol az elérhető magasságon túl, fölötte felirat. Még azelőtt megkérdeztem, mit jelent, mielőtt olvasni tudtam volna. - Paripám csodaszép pejkó - felelte édesanyám vagy édesapám.
Úgy megragadt a dallamos Weöres-sor, hogy azonbód tovább költöttem.
Paripám csodaszép pejkó,
berepül az ablakon egy Ferkó....

és a többi, ismeretlen ferkókkal és húsvéti tojásfestéssel folytatódott a vers, lévén bizonyára április.
Azóta tudom, hogy írni akarok.
Azóta írok.
Verset,
naplót,
blogot,
dolgozatot,
novellát,
cikket.
Javítom a magam és a mások írásait, dolgozatait, disszertációit, zsengéit.

Azóta tudom, hogy ha nem írhatok, meghalok.
Vagy ha mégsem írok, és nem halok meg - hát muszáj elmondanom másoknak, milyen csodálatos ez a világ, minden rettenetessége ellenére is.
Néha úgy érzem magam, mint egy nagyregény főhősnője,
néha, mint egy filmszereplő,
néha, mint egy antik sorstragédia alakja,
néha, mint egyszerű ember.

Írok, mert a szavak ugyan inkább elfedik a valóságot, mint leírnák, de nincs jobb.
Onnan tudom, hogy igazán élek, hogy túl vagyok a szavakon.