Alászállás

Pont egy éve kezdtem az alászállást, vagy a szintet lépést, vehetjük, ahogy tetszik. Mindenesetre mélyebb rétegeit ismertem meg az emberi létnek, mint az elmúlt negyed században. 

Nem is erről akartam írni, csak a szóról jutott eszembe: alászállás. Előhozta Thomas Mann Józsefjét, mely a mai napig a legnagyobb olvasmányélményeim közé tartozik,  Szabó Magdát, dettó, a középiskolát, ahol kezdődött a gyerekkor vége, és a legdrágább emberi kapcsolataimat. 

Tegnap és tegnapelőtt bicikliztünk a városban a kedvessel, a délelőtti számítógép előtti ücsörgős munka után ez egy jó pár fokkal aktívabb ücsörgés volt. Először fölmentünk volna a János-hegyre, de a térkép ahol utcát jelzett, havas-jeges saras völgybe torkollott. Gyönyörű volt, csöndes és eldugott, mi mégsem azt akartuk, úgyhogy egypár sárfolttal gazdagodva beláttuk, itt nem toljuk fel a biciklit. Maradt a leszáguldás öröme. 

Tegnap csupán a Gellért-hegyre mentünk, és megpróbáltuk ignorálni a rengeteg turistát. Nem volt könnyű; akkor sikerült egyedül, mikor a kékséges Dunáról a budai hegyekre pillantottam. Aztán ott ragadtam. 

Olyan volt az egész, mint valami mesebeli ország határhegyei, körülölelik és védelmezik a várost, a lágy délutáni fény széles csóvákban és tompa, párás ködökben emelte ki a domborzatot, mint valami lihegő anyatigris, úgy keretezték a hegyek a - várost? Minket? Mindenesetre megkaptam, amire vágytam: meleg napsütést és kilátást, távlatot, anélkül, hogy fókuszálnom kellene valamire.
Aztán nagyon gyorsan, a Hegyalja úton ismét alászálltunk a város forgatagába, a zajos, bűzös, vizuális és valóságos szeméttel, konfliktusokkal és boldogtalansággal, élettel és élettelenséggel teli belvárosba. Nagy a váltás, mindig nagy. De micsoda szerencse, hogy vannak hegyek, hegyek a közelben! Akkor is, ha csak egy kis dombocska. A távlat megadásához épp elég. 

A nap termése volt még egy mese, Tulipán királykisasszonyról. Majd lesz, akinek elmeséljem, remélhetőleg már képekkel együtt. 

Addig meg gyönyörködünk a városban, én élvezem az újfajta újságírást, és folyamatosan terveket szövünk, mint pók a hálóját.