Belső napfogyatkozás II.
Az ablakomból látni a fél eget. Tulajdonképpen ezért lakom itt. Még egy picike hegy is jutott hozzá, zöld sziget a Bocskai út folyamában.
Sokszor nézem az eget. Többnyire kimondhatatlan színű. Esetleg tündérszoknyakék. Dagad és apad a hold, délutánonként elvakít a nap, este bált rendez, csak a szokásos.
Ma azonban összeakadtak, a hold és a nap, a belenézhetetlen szépségű, az életadó, és az ő fényét sugárzó kistestvér. Kimentem a függőfolyosóra, két fehér lapból camera obscurát készítettem, még egy dupla napot is elkaptam. De aztán gyorsan bejöttem. Nem a fehér lap vakított, nem az égi király, csak túl személyes volt a pillanat nap és hold között. Nemigen illik ezen jelen lennem.
Természettudományos érdeklődésem az általános iskola óta rejtőzködésbe vonult, női érzékenységem és a holddal való kapcsolódásom viszont felerősödött. Havonta fűz össze engem a holddal a testem, márpedig nem Szent Ágoston tanítványa vagyok, hogy sutba vágjam annak jelzéseit.
Most pedig az ereje teljében lévő hold félholdat csinált a napból. Akár viccnek szánta, akár elgondolkodtató égi jelnek, én bevackoltam magam modern barlangomba, és megelégedtem a fény fogyásának puszta figyelésével. Valami idők mélyéről előbányászott ősi érzés írta felül az egyébként mindent látni akarásomat. Vannak dolgok, amelyeket nem kell látni.
És ezzel eljött az én időm. Számba vehetem fényes és eltakaróan sötét, sarló és duzzadó női énemet, mert helye van a mai napon, a tavasz fordulóján, a nap fordulóján és megfogyásán. Ráadásul péntek van, csak úgy.
Szerencsére itt benn világít az a Nap, amit még az én holdam sem tud eltakarni.
"Nappal hold kél bennem, s ha kint van
az éj - egy nap süt idebent."
(J. A. Eszmélet)
Sokszor nézem az eget. Többnyire kimondhatatlan színű. Esetleg tündérszoknyakék. Dagad és apad a hold, délutánonként elvakít a nap, este bált rendez, csak a szokásos.
Ma azonban összeakadtak, a hold és a nap, a belenézhetetlen szépségű, az életadó, és az ő fényét sugárzó kistestvér. Kimentem a függőfolyosóra, két fehér lapból camera obscurát készítettem, még egy dupla napot is elkaptam. De aztán gyorsan bejöttem. Nem a fehér lap vakított, nem az égi király, csak túl személyes volt a pillanat nap és hold között. Nemigen illik ezen jelen lennem.
Természettudományos érdeklődésem az általános iskola óta rejtőzködésbe vonult, női érzékenységem és a holddal való kapcsolódásom viszont felerősödött. Havonta fűz össze engem a holddal a testem, márpedig nem Szent Ágoston tanítványa vagyok, hogy sutba vágjam annak jelzéseit.
Most pedig az ereje teljében lévő hold félholdat csinált a napból. Akár viccnek szánta, akár elgondolkodtató égi jelnek, én bevackoltam magam modern barlangomba, és megelégedtem a fény fogyásának puszta figyelésével. Valami idők mélyéről előbányászott ősi érzés írta felül az egyébként mindent látni akarásomat. Vannak dolgok, amelyeket nem kell látni.
És ezzel eljött az én időm. Számba vehetem fényes és eltakaróan sötét, sarló és duzzadó női énemet, mert helye van a mai napon, a tavasz fordulóján, a nap fordulóján és megfogyásán. Ráadásul péntek van, csak úgy.
Szerencsére itt benn világít az a Nap, amit még az én holdam sem tud eltakarni.
"Nappal hold kél bennem, s ha kint van
az éj - egy nap süt idebent."
(J. A. Eszmélet)
Megjegyzések