figyel

Jakab: mászik, föltérdel, föláll, beszél (határozottan dallama van, magánhangzókat és mássalhangzókat egyaránt mond.

Az ősz: köszöni, jól van, mi is jól vagyunk, fával tüzelünk, saját pálinkát iszunk (én azért nemigen), csipkebogyót szárítunk, gombát szedünk, és hallgatjuk a fák lehulló levelének lágy neszét. Jakab meg is kóstolja, ami azt illeti, mármint az avart.

Azt figyeltem meg, hogy elképesztő és meglepően erős indulatokat képes kiváltani belőlem az, ha egyszerre esik meg az, hogy fáradt vagyok (nem aludtam eleget), és Jakab is keveset aludt, és sehogy sem akarja azt csinálni, amit én szeretném (szopizni, aludni, hagyni magát pelenkázni, nem menni a tűzhelyhez/kukához, vagy ellenni egyedül). Meglepett ez, és muszáj kontrollálnom - elvégre én vagyok a felnőtt. Nem akarja, nem kényszeríthetem, mert attól még, hogy kicsi, még ugyanolyan tiszteletet érdemel. Úgy gondolom, hogy tudom, mi a jó neki? Hát nem biztos.
Általában odafigyelek rá, a ritmusára, hogy épp mire van szüksége. De amikor mindketten fáradtak vagyunk, olyankor néha összejön, hogy van néhány nehéz pillanatom. Nem kiabálok, nem rángatom, nem csinálok semmit vele (legfeljebb szóban kifakadok), csak konstatálom magamban, hogy most ugyancsak megkaptam a feszültséget. Esetleg megbokszolok egy párnát, olyankor általában nincs kreatívabb ötletem a feszültség levezetésére.
Érdekes - de természetes -, hogy azok az emberek váltják ki belőlem ezt, akikhez a legközelebb vagyok.
Mindig van hova fejlődnöm. Meg kell tanulnom ténylegesen megfigyelni és tisztelni a másik embert és annak az akaratát, aktuális állapotát, személyiségét, lényegét.
De azt hiszem, már az is valami, hogy ezt észreveszem.