A hetvenöt éves őszi versike

Gesztenye Gusztika zöld fa ágán lakott
nem volt ködmönkéje,
nem viselt kabátot, kalapot.
Vastag tüskés bőr volt egyetlen ruhája,
hej, az istenadta,
azt is szűkre szabta a szabója rája.
Csak hintált, csak palintált
hátra meg előre,
egyszerre csak hopp, kopp,
leesett a földre.
Leesett a földre, lefeslett a bőre, –
fékomadta! –
de szép legény lett belőle!

Nagybátyám harmincas-negyvenes évekbeli elemista olvasókönyvéből. Édesanyámtól tanultam, s ősztájon, mikor rugdosom a fényes új gesztenyéket, és zsebre rakom a legszebbeket, mindig eszembe jut.
Veszprémben az ősz gesztenyeillatú, Szegeden platán, de mindig eszembe jutnak a nagy őszi utazások is, Finnország, Korea, a Camino. Az illatok egész máshol tárolják az emlékeket.
Az idei ősz azt hiszem, babaillatú marad.