Flow
Jack London: A vadon szava.
Örök kedvenc, ma Jakab délutáni alvása alatt ismét elolvastam (sokadjára).
Íme, a flow, Csíkszentmihályi előtt London már tudta. Én is sokszor-sokszor átéltem, hála Istennek, tánc, sziklamászás, gyaloglás, hegyen ücsörgés, úszás, és szülés közben. Ha belegondolunk, valahogy mindig a testből indul ki.
"Van egyfajta önkívület, amely az élet csúcsát jelzi, amelynél magasabbra nem emelkedhetik az élet. S mivel a létezés paradox dolog, ez az önkívület akkor tör ránk, amikor életünk a leghevesebben lángol, és mégis tökéletesed elfeledteti velünk, hogy élünk. Ezt az önkívületet érzi a művész, ez feledteti el vele, hogy él, amikor egész lénye belevész egy lobogó tűzbe; ezt érzi a katona, mikor a háború önkívülete elfogja a véres csatatéren és nem kegyelmez senkinek; s ezt érezte Buck, amikor az ősi farkas-üvöltést hallatva rohant a falka élén, az élő táplálék után, amely sebesen menekült a holdfényben. Lényének legmélyéből tört fel az üvöltése, s még annál is mélyebbről, az Idő méhéből. Az élet ellenállhatatlan hullámverése hatalmasodott el rajta, a lét áradása, minden egyes izom, ízület és ín maradéktalan gyönyörűsége, hogy összpontosul benne minden, ami nem halál, hogy lobog és száguld és kifejezi magát a lendületben, és újjongva röü a csillagok alatt, a mozdulatlan holt anyag fölé emelkedve."
Ez pedig az anyaságot juttatta eszembe.
Amikor vártam Jakabot, de különösen, amikor szültem, és most a hétköznapokban is néha érzem az ős asszony-erőt, mely nemcsak belőlem fakad.
"Öregebb volt a születése óta eltelt napok és a tüdejében megfordult lélekzetek számánál. A múlt és a jelen találkozott benne, a mögötte álló örökkévalóság hatalmas ritmusban lüktetett rajta keresztül, s éppúgy magával ragadta, mint a vizeket és évszakokat. Ott ült John Thornton tüze mellett, Buck, a szélesmellű, fehér agyarú, hosszú szőrű bundás kutya; de ezernyi másfajta kutya árnyéka állt mögötte, fél-farkasok és vad farkasok, sürgetően és buzdítóan néztek rá, vele ízlelték az ételt, ha evett, szomjaztak a vízre, amelyet megivott, vele együtt szimatolták a szelet, vele együtt hallgatták az erdő vad életének hangját és meséltek róla, megszabták hangulatát, irányították cselekeeteit, vele együtt tértek aludni, ha lefeküdt s vele együtt álmodtak, és néha maguk is Buck álomképei közé vegyültek."
Örök kedvenc, ma Jakab délutáni alvása alatt ismét elolvastam (sokadjára).
Íme, a flow, Csíkszentmihályi előtt London már tudta. Én is sokszor-sokszor átéltem, hála Istennek, tánc, sziklamászás, gyaloglás, hegyen ücsörgés, úszás, és szülés közben. Ha belegondolunk, valahogy mindig a testből indul ki.
"Van egyfajta önkívület, amely az élet csúcsát jelzi, amelynél magasabbra nem emelkedhetik az élet. S mivel a létezés paradox dolog, ez az önkívület akkor tör ránk, amikor életünk a leghevesebben lángol, és mégis tökéletesed elfeledteti velünk, hogy élünk. Ezt az önkívületet érzi a művész, ez feledteti el vele, hogy él, amikor egész lénye belevész egy lobogó tűzbe; ezt érzi a katona, mikor a háború önkívülete elfogja a véres csatatéren és nem kegyelmez senkinek; s ezt érezte Buck, amikor az ősi farkas-üvöltést hallatva rohant a falka élén, az élő táplálék után, amely sebesen menekült a holdfényben. Lényének legmélyéből tört fel az üvöltése, s még annál is mélyebbről, az Idő méhéből. Az élet ellenállhatatlan hullámverése hatalmasodott el rajta, a lét áradása, minden egyes izom, ízület és ín maradéktalan gyönyörűsége, hogy összpontosul benne minden, ami nem halál, hogy lobog és száguld és kifejezi magát a lendületben, és újjongva röü a csillagok alatt, a mozdulatlan holt anyag fölé emelkedve."
Ez pedig az anyaságot juttatta eszembe.
Amikor vártam Jakabot, de különösen, amikor szültem, és most a hétköznapokban is néha érzem az ős asszony-erőt, mely nemcsak belőlem fakad.
"Öregebb volt a születése óta eltelt napok és a tüdejében megfordult lélekzetek számánál. A múlt és a jelen találkozott benne, a mögötte álló örökkévalóság hatalmas ritmusban lüktetett rajta keresztül, s éppúgy magával ragadta, mint a vizeket és évszakokat. Ott ült John Thornton tüze mellett, Buck, a szélesmellű, fehér agyarú, hosszú szőrű bundás kutya; de ezernyi másfajta kutya árnyéka állt mögötte, fél-farkasok és vad farkasok, sürgetően és buzdítóan néztek rá, vele ízlelték az ételt, ha evett, szomjaztak a vízre, amelyet megivott, vele együtt szimatolták a szelet, vele együtt hallgatták az erdő vad életének hangját és meséltek róla, megszabták hangulatát, irányították cselekeeteit, vele együtt tértek aludni, ha lefeküdt s vele együtt álmodtak, és néha maguk is Buck álomképei közé vegyültek."
Megjegyzések