Sokféle találkozás
Budapest
Valahányszor Budapestre megyek, egy kicsit egy könyv vagy egy film főszereplőjének érzem magamat. Négy éve, mikor Koreában voltam, azt találtam mondani az egyik koreai barátomnak, hogy Budapest számomra az egyik legszebb város - és ezért soha nem élnék ott.
Ez azóta megdőlt, hiszen majdnem két évet laktam Budán, de a véleményem nem változott. Az egyik legcsodálatosabb város, és hálás vagyok, hogy ott élhettem. Mégis, találkozások nélkül üresebb volna a város - minden város.
Nem teljesen üres, hiszen az ember, ha megy valahová, mindig magával viszi önmagát - még ha nem is találkozna egy kedves pincérrel/hajléktalannal/bárkivel, akkor is találkozna önmagával egy új helyen (ennyi erővel egy magányos hegyre is elmehet az ember, és időnként érdemes is). Négy éve voltunk a Triglavon is.
Másrészt a város (és ez nagyjából minden, emberek lakta helyre igaz) az évszázadok alakította kövekkel, épületekkel, fákkal és emlékekkel van tele, kinek-kinek saját érdeklődése szerint: kit az irodalmi, kit a történelmi érdekességek vonzanak - teszem hozzá, ez is találkozásokról szól, csak épp más emberek lenyomataival, nem magukkal személy szerint. És itt kanyarodunk valamihez, mihez nem gondoltam, amikor ezt elkezdtem írni, hogy ilyen szép hidat találok:
Az írás
Azért írok, mert nyolcéves koromban eldöntöttem, hogy író leszek és költő. Azért írok, mert így van bekötve az agyam. Azért írok, mert így dolgozom fel a világot. Azért írok, mert írnom kell.
Ha pénzért írnék, minden bizonnyal elveszne belőle a lényeg. Azért írok, mert az életem olyannyira csordultig tele van találkozásokkal, önmagammal, másokkal és mások lenyomataival, hogy túlcsordulnék, ha nem hagynám hátra én is a saját lenyomatomat - és ha már erről van szó, akkor megpróbálom igényesen. Mint Dumbledore merengője. Az élet adja magát, mindig ad feldolgozni való szituációkat (emberekkel kapcsolatban), szeretni való embereket, felkavaró vagy feltöltő találkozásokat.
Én elsősorban élni akarok! Élni és szeretni. S mivel ezt teszem, teli vagyok olyan élményanyaggal, melyből lehetséges valódi irodalmat formálni. S nem számít, hogy kiadják-e, hogy híres leszek-e, hogy bekerülök-e a kánonba - az számít, hogy közvetetten adjak valamit másoknak is, ha már nem tudok közvetlenül mindenkihez eljutni. Mert a találkozások éltetnek, a barátságok és szerelmek, melyekben önmagunkat adjuk (és itt a szerelmet nem szűkíteném le csak a szerelemre, házastársra. Szerelem a gyermekem is, mint ahogy a szüleimnek is az voltam - és ezek nem szűnnek meg). És a közvetett találkozás közvetlenül a közvetlen találkozás után jön. Csak hogy halmozzam a találkozásokat (amelyeket szintén nem szűkítenék le egy szia-sziára).
Élek, hogy szeressek,
szeretek, hogy írhassak,
írok, hogy adhassak,
adok, hogy éljek.
És néha meghalok, hogy éljek.
Valahányszor Budapestre megyek, egy kicsit egy könyv vagy egy film főszereplőjének érzem magamat. Négy éve, mikor Koreában voltam, azt találtam mondani az egyik koreai barátomnak, hogy Budapest számomra az egyik legszebb város - és ezért soha nem élnék ott.
Ez azóta megdőlt, hiszen majdnem két évet laktam Budán, de a véleményem nem változott. Az egyik legcsodálatosabb város, és hálás vagyok, hogy ott élhettem. Mégis, találkozások nélkül üresebb volna a város - minden város.
Nem teljesen üres, hiszen az ember, ha megy valahová, mindig magával viszi önmagát - még ha nem is találkozna egy kedves pincérrel/hajléktalannal/bárkivel, akkor is találkozna önmagával egy új helyen (ennyi erővel egy magányos hegyre is elmehet az ember, és időnként érdemes is). Négy éve voltunk a Triglavon is.
Másrészt a város (és ez nagyjából minden, emberek lakta helyre igaz) az évszázadok alakította kövekkel, épületekkel, fákkal és emlékekkel van tele, kinek-kinek saját érdeklődése szerint: kit az irodalmi, kit a történelmi érdekességek vonzanak - teszem hozzá, ez is találkozásokról szól, csak épp más emberek lenyomataival, nem magukkal személy szerint. És itt kanyarodunk valamihez, mihez nem gondoltam, amikor ezt elkezdtem írni, hogy ilyen szép hidat találok:
Az írás
Azért írok, mert nyolcéves koromban eldöntöttem, hogy író leszek és költő. Azért írok, mert így van bekötve az agyam. Azért írok, mert így dolgozom fel a világot. Azért írok, mert írnom kell.
Ha pénzért írnék, minden bizonnyal elveszne belőle a lényeg. Azért írok, mert az életem olyannyira csordultig tele van találkozásokkal, önmagammal, másokkal és mások lenyomataival, hogy túlcsordulnék, ha nem hagynám hátra én is a saját lenyomatomat - és ha már erről van szó, akkor megpróbálom igényesen. Mint Dumbledore merengője. Az élet adja magát, mindig ad feldolgozni való szituációkat (emberekkel kapcsolatban), szeretni való embereket, felkavaró vagy feltöltő találkozásokat.
Én elsősorban élni akarok! Élni és szeretni. S mivel ezt teszem, teli vagyok olyan élményanyaggal, melyből lehetséges valódi irodalmat formálni. S nem számít, hogy kiadják-e, hogy híres leszek-e, hogy bekerülök-e a kánonba - az számít, hogy közvetetten adjak valamit másoknak is, ha már nem tudok közvetlenül mindenkihez eljutni. Mert a találkozások éltetnek, a barátságok és szerelmek, melyekben önmagunkat adjuk (és itt a szerelmet nem szűkíteném le csak a szerelemre, házastársra. Szerelem a gyermekem is, mint ahogy a szüleimnek is az voltam - és ezek nem szűnnek meg). És a közvetett találkozás közvetlenül a közvetlen találkozás után jön. Csak hogy halmozzam a találkozásokat (amelyeket szintén nem szűkítenék le egy szia-sziára).
Élek, hogy szeressek,
szeretek, hogy írhassak,
írok, hogy adhassak,
adok, hogy éljek.
És néha meghalok, hogy éljek.
Megjegyzések