Az éjszaka mint útonálló

A legnehezebb kérdés, amit jobb fel sem tenni a friss / egy év alatti gyermekkel rendelkező szülőknek, az éjszakai alvásra vonatkozik.
Nem akarom kifejteni a kisbabák alvási szokásait, leírták sokan, sokkal szakértőbben, mint én, a lényeg: a kisbabák nem alusszák át az éjszakát, többek között ez is a túlélési stratégiájuk része.
Amikor a szülő azt mondja, igen, most már átalussza, az kb éjféltől hajnali ötig megszakítatlan alvást jelent.

Nekünk nagy szerencsénk van Jakabbal, hiszen este nyolc-kilenc között (olykor kisebb nyűglődések után) leteszem aludni (és legföljebb egy óra múlva én is követem), öt és hat között pedig kel. A kettő között pedig felébred és szopizik, de hogy hányszor és milyen hosszan és hatékonysággal, azt már nem tudom megmondani, mert gyakorlatilag én is háromnegyed részben alszom. Olykor fel-felsír, ezt a mozgásfeljődés számlájára írom. Így azért elég könnyű kibírni.

Viszont elgondolkodtató, hogy nekem is erőt kell vennem magamon, hogy lefeküdjek és elaludjak.

A lefekvés és az elalvás minden áldott este lemondás.
Mint valami útonálló, az órára pillantással elénk toppan az éjszaka, és követeli a vámot: engedd el, mondj le róla, hagyd itt a tegnapban! – vigyorog.

Hiszen minden este újra meg újra le kell mondani az aznapi napról, lett légyen az akár vidám, akár eseményekkel teli, akár nyomasztó. Ha fáradt vagyok (és általában azért egy baba estére lefáraszt), akkor is nehéz, ha pedig felpörgetve érzem magam, akkor még inkább.
Le kell mondani a következő fejezetről az aktuális könyvben (pedig épp most a legizgalmasabb),
a következő cikkről, böngészésről a neten,
egy újabb pohár borról,
újabb csókról,
be kell fejezni a világmegváltó és időmegállító beszélgetéseket,
a következő kör játékot,
tudni kell, melyik az utolsó pillantás, melyet az alvó gyermekemre vetek aznap.
Le kell tudni csukni a szememet, kizárni a világot, és egy kicsit meghalni.
Minden áldott nap le kell mondani az életről, abban a reményben, hogy a holnapban is van még kakaó.

Ez még nekünk is nehéz, felnőtteknek.
Hát még egy kisgyermeknek, aki még tudja, hogy a világ csordultig van felfedezni való dolgokkal, emberekkel, aki még megéli, hogy minden pillanat érték! Nem vesztegetik el az idejüket, amiben persze ki is fáradnak rendesen, és odabújnak édesanyához, hogy segítsen; segítsen álomba merülni, segítsen, hogy a világ megálljon egy kicsit, míg ők kipihenik magukat, segítsen elaludni – mert ott a világon a legjobb és legbiztonságosabb (még egy jó ideig).
És mi? Kihez forduljunk, hogy meg merjünk nyugodni olyannyira, hogy elveszítsük a nappal gondosan összerakott önmagunkat?