Irányvonalak

Három hónap telt el, mióta megszületett Jakab.
Három olyan hónap, amiről nem tudtam, milyen lesz, de ami végül lenyűgözően egyszerű és mégannyira csodálatos lett. A java (és a neheze) nyilván még hátra van, de nem győzök hálát adni Istennek, hogy az időről időre felbukkanó nehézségek és kellő-kelletlen változások ellenére ilyen elképesztően jó dolgom van.

Nem véletlen, hogy a frissen született szülők annyit tudnak beszélni a gyermekükről. Olyan horderejű változás ez, mint amikor egy teljesen új szakma, egy teljesen új világnézet és eleddig kevéssé ismert hormonok borítanak el meglepő intenzitással. Mert elképesztő öröm, hogy ember született a világra, és minden pórusom tele van az élménnyel. Nem mintha nem esne jól néha másról beszélni, mondjuk Thomas Mann munkásságáról, de annyira intenzív az élmény, hogy nem lehet – és szerencsére nem is kell - elfojtani.

Sok mindenre megpróbáltam felkészülni, és menet közben alakult az is, amire nem lehetett. Mostanra kikristályosodtak az anyaságom irányvonalai. Nemrég hallottam azt a kifejezést, ami egészen pontosan lefedi, s elárulja egyúttal, hogy nem egyedül vagyok ezzel, hanem anyák millióinak a nyomában járok – ez pedig hihetetlen biztonságot ad: ez a válaszkész gondoskodás.

Mert boldog vagyok, hogy alapvetően a lehető legtermészetesebben született Jakab, és egyetlen percre sem vitték el tőlem a születését követően majdnem két óráig.

Mert igény szerint szoptatok, és bár nekem is időbe telt, hogy leszakadjak az óráról, és leszereljem az aggodalmaskodásokat, ez a lehető legjobb módja a táplálásának. Nem cumizik, nem kap semmi mást anyatejen kívül, azt pedig akkor, amikor ő akarja - nem akarom, hogy abban a korszakban, amikor még olyan pici, bármi is pótoljon engem.

Mert együtt alszunk, és akárki akármit mond, mind a ketten így jutunk a legtöbb alváshoz, és az nem a most gondja, hogy mikor fog külön ágyban aludni. Nem gondolom, hogy bármire is edzeni kéne a gyermeket, amikor pusztán szeretetre, és főleg testközelségre és gondoskodásban kifejezett szeretetre van szüksége. Átlagosan hét-nyolc órát alszom egy éjszaka nettóban, Jakab jelzi, amikor szopizni szeretne, és mind a ketten kipihentek vagyunk a következő napra.

Mert hordozom, kendőben, hason vagy háton, babakocsiban pedig egészen ritkán viszem bárhova is, ezért nekem kényelmes sétálni ebben a csupa lépcső városban, eljutni valahova, ő pedig hihetetlenül nyugodt és türelmes.

Ráadásként – ez már legfeljebb a popója állapotáról szól – mosható pelusokat használok, most már teljesen áttértünk, hála a nagylelkű pelenka-adományoknak. Nekem nem gond, sőt, élvezet, mellesleg környezettudatos, neki meg szintén egészséges.

Esténként énekelek neki altatódalt, felelevenítve a több száz rég tanult népdalt.
Követem a saját ösztöneimet és intuíciómat, mely még sohasem hagyott cserben, és mélységes magabiztosságot kapok cserébe.

Ő pedig minden nap nyugodtsággal, türelemmel, hihetetlen derűvel és elképesztő, számomra láthatatlan, mégis látványos fejlődéssel reagál minderre.

Boldog vagyok, amilyen boldog még sohasem voltam – nem mert nem voltam még kimondhatatlanul boldog az életemben, hanem mert ezt a fajta örömet, amit anyának lenni jelent, még nem tapasztaltam sohasem.

Ez a kedvenc képem: a reggeli mosoly.