A gyermekágy rejtelmei
Eddig nem volt okom töprengeni a gyermekágy nehézségein, de most hirtelen késztetésem van sorra venni őket. Mondjuk, ez lesz a prózai megfogalmazása a dolgoknak, a líra ugyan sokkal hangsúlyosabb, de pont ezért a megfogalmazása több időbe kerül, így az máskorra marad.
Először is, az ember lassított felvételben mozog. Ez az első hétre vonatkozik, mint ahogy az is, hogy se ülni, se állni nem bír az ember, az egész alfele fáj, és akkor még időnként vécére is kéne menni - ha tudna egyedül. Ami azt illeti, feküdni sem kényelmes. Amikor már jobb, akkor meg a melleim teltsége miatt nem könnyű kényelmes pózt találni (s hogy melyik oldalam következik, hogy a másikat feküdjem el - ha ez lehetséges egyáltalán.) Az alváshoz szükséges párnák persze rejtélyes nódon meghatványozódtak (indulva egyről).
Aztán ott van a gyermek, aki először ugyan alszik sokat, aztán azonban érdemes gyakran megszoptatni. De mikor? De hogyan? Erre is rá kell jönni, és senki nem mondta még eddig (vagy nem elég hangsúlyosan ahhoz, hogy elhiggyem), hogy a szoptatás megtanulása bizony fájdalmas. A picinek vannak ugyan reflexei, de az anyának nincsenek, és a kettő összehangolása is nagy feladat. Igaz, időbe telik az is, míg rájövök, hogyan ne legyek kifacsarodva a fekve szoptatásnál. És én még utána (előre) is olvastam a dolgoknak, mi lett volna, ha nem teszem?
Ezen kívül halálosan kimerült az anya, még akkor is, ha könnyen ment a szülés - hát még, ha nem. Nekem szerencsére könnyű volt, de így is lopni kell az órákat folyamatosan, és nagy áldás, hogy tudok aludni akkor, amikor a gyermek alszik.
Aztán meg kell tanulni pelenkázni is. Erre rengeteg pelenka és papírtörlő megy el, rengeteg ruhácska megy a szennyesbe, sok hálóing lesz váratlanul lepisilve.
Fürdetni is kell tanulni, meg egyáltalán, felismerni a baba jelzéseit. Háromféle időpontot figyelni párhuzamosan: mikor evett utoljára, mikor aludt, mikor tettem tisztába. (És én még csak nem is méregetek és tápszerezek, az külön tortúra lehet).
Ja, és tudatni kell a világgal is, hogy megszületett a gyöngyszem, fogadni a gratulációkat és a látogatókat, mesélni, hogy milyen volt a szülés, és kedves mosollyal megköszönni a tanácsokat (ez utóbbi a legnehezebb).
A baba persze a karomban érzi jól magát, én azonban nem tudom tartani. Fából vaskarika, mi legyen? Hogy alszunk jobban, együtt vagy külön? Ha mindketten belealszunk a szoptatásba, akkor ott marad, az biztos. Aggódjanak mások.
A felsorolt témáknak vérmes pártolói és ellenzői vannak mindenhol a világban. Én úgy döntöttem, hogy a saját józan eszemre fogok hallgatni.
Emellett alig jut idő saját magamra: vécére menni, enni, sokat inni, aludni, fürödni - ó, az a nap fénypontja. A másik fénypontja az, amikor végre, hónapok után hasra tudok feküdni, és egy tíz percig friss cseresznyés sütit majszolva krimit olvasni (nem babás szakirodalmat).
Ja igen, és tudom, hogy mindenki elnézi, de azért nézzek ki emberien, ne úgy, mint egy dzsungelből szalajtott őslakos, ha jönnek a látogatók (nem tudok fekvés-kompatibilis frizurát fonni, ez van). Ó igen, és a ruhácskák. Amikor használni kezdem őket, jövök rá, hogy miből nincs elég, miből kéne még mosni vasalni - és egyáltalán, hogy jönnek ki a foltok? És hogy lehet rendet tartani a ruhák között? És hogyan kell begombolni egy-két sajátos szabásmintát?
Nem véletlen, hogy hagyományosan sokan segítenek ilyenkor az új anyukának - és gondolom, a többedik gyereknél is, akkor ugyan nem kell már az egész szakmát az elejéről kitanulni, "csak" az új babát - és a többit ellátni. Nem is tudom, mit csinálnék a családom nélkül. Mérhetetlen hálás vagyok, hogy segítenek nekem.
E bejegyzés lehet, hogy csak a héja, borítója annak a hatalmas nagy ajándéknak, amit kaptunk, tudjátok be annak, hogy ilyen hangulata is van az új anyukának - tárgyilagosan végigvenni a nehézségeket. Folytatás következik - immár a mérhetetlen örömökről.
Úristen, anya lettem. Uram Isten, el sem tudom mondani, mennyire szeretem ezt a gyermeket. Úristen, milyen nagyon szeretem az édesapját! Föl sem fogtam még, azt hiszem.
Először is, az ember lassított felvételben mozog. Ez az első hétre vonatkozik, mint ahogy az is, hogy se ülni, se állni nem bír az ember, az egész alfele fáj, és akkor még időnként vécére is kéne menni - ha tudna egyedül. Ami azt illeti, feküdni sem kényelmes. Amikor már jobb, akkor meg a melleim teltsége miatt nem könnyű kényelmes pózt találni (s hogy melyik oldalam következik, hogy a másikat feküdjem el - ha ez lehetséges egyáltalán.) Az alváshoz szükséges párnák persze rejtélyes nódon meghatványozódtak (indulva egyről).
Aztán ott van a gyermek, aki először ugyan alszik sokat, aztán azonban érdemes gyakran megszoptatni. De mikor? De hogyan? Erre is rá kell jönni, és senki nem mondta még eddig (vagy nem elég hangsúlyosan ahhoz, hogy elhiggyem), hogy a szoptatás megtanulása bizony fájdalmas. A picinek vannak ugyan reflexei, de az anyának nincsenek, és a kettő összehangolása is nagy feladat. Igaz, időbe telik az is, míg rájövök, hogyan ne legyek kifacsarodva a fekve szoptatásnál. És én még utána (előre) is olvastam a dolgoknak, mi lett volna, ha nem teszem?
Ezen kívül halálosan kimerült az anya, még akkor is, ha könnyen ment a szülés - hát még, ha nem. Nekem szerencsére könnyű volt, de így is lopni kell az órákat folyamatosan, és nagy áldás, hogy tudok aludni akkor, amikor a gyermek alszik.
Aztán meg kell tanulni pelenkázni is. Erre rengeteg pelenka és papírtörlő megy el, rengeteg ruhácska megy a szennyesbe, sok hálóing lesz váratlanul lepisilve.
Fürdetni is kell tanulni, meg egyáltalán, felismerni a baba jelzéseit. Háromféle időpontot figyelni párhuzamosan: mikor evett utoljára, mikor aludt, mikor tettem tisztába. (És én még csak nem is méregetek és tápszerezek, az külön tortúra lehet).
Ja, és tudatni kell a világgal is, hogy megszületett a gyöngyszem, fogadni a gratulációkat és a látogatókat, mesélni, hogy milyen volt a szülés, és kedves mosollyal megköszönni a tanácsokat (ez utóbbi a legnehezebb).
A baba persze a karomban érzi jól magát, én azonban nem tudom tartani. Fából vaskarika, mi legyen? Hogy alszunk jobban, együtt vagy külön? Ha mindketten belealszunk a szoptatásba, akkor ott marad, az biztos. Aggódjanak mások.
A felsorolt témáknak vérmes pártolói és ellenzői vannak mindenhol a világban. Én úgy döntöttem, hogy a saját józan eszemre fogok hallgatni.
Emellett alig jut idő saját magamra: vécére menni, enni, sokat inni, aludni, fürödni - ó, az a nap fénypontja. A másik fénypontja az, amikor végre, hónapok után hasra tudok feküdni, és egy tíz percig friss cseresznyés sütit majszolva krimit olvasni (nem babás szakirodalmat).
Ja igen, és tudom, hogy mindenki elnézi, de azért nézzek ki emberien, ne úgy, mint egy dzsungelből szalajtott őslakos, ha jönnek a látogatók (nem tudok fekvés-kompatibilis frizurát fonni, ez van). Ó igen, és a ruhácskák. Amikor használni kezdem őket, jövök rá, hogy miből nincs elég, miből kéne még mosni vasalni - és egyáltalán, hogy jönnek ki a foltok? És hogy lehet rendet tartani a ruhák között? És hogyan kell begombolni egy-két sajátos szabásmintát?
Nem véletlen, hogy hagyományosan sokan segítenek ilyenkor az új anyukának - és gondolom, a többedik gyereknél is, akkor ugyan nem kell már az egész szakmát az elejéről kitanulni, "csak" az új babát - és a többit ellátni. Nem is tudom, mit csinálnék a családom nélkül. Mérhetetlen hálás vagyok, hogy segítenek nekem.
E bejegyzés lehet, hogy csak a héja, borítója annak a hatalmas nagy ajándéknak, amit kaptunk, tudjátok be annak, hogy ilyen hangulata is van az új anyukának - tárgyilagosan végigvenni a nehézségeket. Folytatás következik - immár a mérhetetlen örömökről.
Úristen, anya lettem. Uram Isten, el sem tudom mondani, mennyire szeretem ezt a gyermeket. Úristen, milyen nagyon szeretem az édesapját! Föl sem fogtam még, azt hiszem.
Megjegyzések