Fénypontok

Márciusban még tényleg az volt a nap fénypontja, mikor elmentem zuhanyozni, vagy mikor krimit kaptam a kezembe.
Azóta ragyognak a napok.
Amikor Jakabot figyelem, ahogy dolgozik, vagy mosolyog, vagy beszél, kommunikál. Amikor fölkel. Amikor fölkelünk. Amikor elalszunk.
Amikor hatékony vagyok már a háztartásban. Amikor magamra is jut idő. Amikor a Kedves hazajön. Amikor nagyot sétálunk együtt. Amikor jönnek a barátok, és beszélgetünk, mert hiszen ilyen szempontból semmi sem változott.
El tudok menni (városon belül próbáltam egyelőre) bárhova, mert Jakabbal öröm és csupa csoda az élet. A hordozóban nézelődik, majd elalszik, ha fölébred, megszoptatom. Amikor vadidegenek is rám mosolyognak.
Mindig is azt éreztem, hogy az a kor, az az életszakasz, amelyben éppen vagyok, az aranykor. Most is pontosan így vagyok vele. Anyának lenni csoda, a gyermekem tünemény, a Kedvesért és a családomért pedig minden nap hálát adok az Odaföntvalónak.
Hetek óta fénypontokból áll a nap.

(A kép nem hazudik, de a valóságban sokkal szebbek vagyunk.)