A tengely követése

Eljött a pillanat. Tudtam, hogy valamikor meglesz. Tudtam, hogy egyszer válaszolni tudok majd arra a rendkívül idióta kérdésre, mellyel a felnőttek zaklatják a gyerekeket: mi leszel, ha nagy leszel? A gyermek általában nem tudja mondani: köszönöm szépen, én MOST élek, most jól vagyok. Már most is vagyok. Majd ha nagy leszek, akkor már tudni fogom, de csak azért, hogy jópofizzak egy félig idegen néninek, bácsinak, hát vagy elmondom az álmaimat, vagy nem (jobb, ha nem, mert különben eláraszthatnak a szkepticizmussal, vagy ugyulibugyulival). Ami azt illeti, most is szkeptikusak az emberek. Mert miért nem találok valami rendes munkát magamnak? Valami olyat, amiből meg lehet élni? Már az egyetemválasztásnál is: magyar? néprajz? meg lehet ebből élni? Én sosem gyakorlatias szemmel néztem a dolgokat. Ha szeretem csinálni, akkor csinálom. Nem hiszem, hogy néhány hónapnál többet dolgoztam volna napi nyolc órában. Egyszerűen túl rövid az élet ahhoz, hogy heti negyven órát töltsünk el valam...

Annyi mindenre tanítasz, gyermekem! Te vagy az én apró mesterem. Megtanítasz arra, hogy téged lássalak, ne a pillanatnyi formád, a fáradtságod, a sírásra görbülő szád, hanem a lényedet, a belőled áradó derűt, kíváncsiságot, az állandó növekvést, és a kapcsolódás örök vágyát. Megtanítasz, hogy a valódi igényeidet lássam, és ne csak azt, amit éppen ki tudsz fejezni. Megmutatod: te több vagy annál, mint ami látszik belőled: törékeny, pici testben nagy lény vagy. Megtanítasz látni, meghallani, megérezni, s arra, hogy a szeretetet és a kötődést, amit irántad érzek, hogyan fordítsam tettekre. Megtanítasz uralkodni a saját indulataimon – előhozod a lényem legsérültebb részét, és ártatlanságoddal segítesz, hogy úrrá legyek a sebeimen, és én is növekedjek veled. Megérteted velem, hogy egyedül az Úr adja a növekedést, s hogy Ő valódi küzdelmet és valódi örömöt ad. Megláttatod, hogy milyen az ember teljes, romlatlan, egész valójában, paradicsomi állapotában. Arra serkentesz, hogy...

Hogy mi mindenre használom az időt, ami felszabadult? Mi az, amit nem tudok Jakabra figyelve csinálni? (a házimunka jó részét szerencsére vele együtt lehet végezni). Nos, átnyergelek egy újabb, kulturálisan és minden egyéb szempontból azonban pozitívabb dologra: olvasok. Regényt, verset, mesét, szépirodalmat, krimit, szakirodalmat, gyerekverset. Olvasok az olvasás öröméért. Aztán: írok. Írok, hogy a bennem lévő aktuális feszültség távozzon, hogy a gondolataim rendeződjenek, hogy el ne felejtsem, amit fejben már megfogalmaztam, írok, hogy alkossak. Írok géppel, és írok kézzel, naplót, regényt, levelet, verset, blogot. Ez ugyanolyan súlyos függőség, mint az előző, ámde az olvasáshoz hasonlóan ez is kreatív jellegű, nem csupán befogadó. Ezen kívül persze dolgozom is, vagyis elsősorban cikket írok, szerkesztőségi vitákban veszek részt, szerkesztek, fordítok. Néha nincs hozzá kedvem, de általában nagyon is jól esik. Aztán: előveszem a kis imazsámolyomat, és leülök rá. Néha csak ülö...

Egészen pontosan: hogyan veszem vissza azt az időt, amit hagytam, hogy ellopjanak tőlem. Igen, a szürke urak a szürke aktatáskáikkal és idővirág szivarjaikkal csak beférkőztek az én életembe is, hiába, hogy Momo az alteregóm. Ébredj, ember, mély álmodból, újra meg újra, ez itt a fogyasztói társadalom. Kezdhetném úgy is, hogy honnan indulunk: nos, aki még nem tudná, kisgyermekkel otthon lévő édesanyáknak korábbi szociális életük drámai csökkenésének különböző szindrómáit hivatott csökkenteni az internet, és főleg a facebook (és társai, de azokat én nem ismerem). Igen, ha kisgyerekkel vagy otthon, és vannak ilyen napok és olyan napok, van, hogy semmit, de semmit nem sikerül elvégezni a tervezett dolgokból (értsd: se egy mosás, se bevásárlás, se főzés, a takarításról nem is beszélve), vannak napok, amik egész produktívak (az előzőekből tetszőleges mennyiség megvalósítása), de valamennyiben közös az, hogy a társaságom egy csodálatos kis emberke, aki kicsi szíve teljes lelkesedésével ...

Ma megfigyeltem, hogy hogyan telik el egy átlagos reggel. Általában Jakab ébreszt (van, hogy pár perccel előbb ébredek). Akkor pisil a bilibe, visszapelenkázom, és még játszunk egy kicsit az ágyban (előszeretettel mászik föl az apjára, rugózik, vigyorog és élvezi, hogy reggel van). Aztán fölöltöztetem, mert a konyhában vagy hat-hét fokkal hidegebb van, és fölteszem a kávét, teát, zabkását, majd míg azok elkészülnek, elpakolom a tiszta edényeket (mindezt fél kezemben Jakabbal). Közben általában megjön a reggeli kaki, vagy a vödörbe-csapba, vagy a pelusba, egy vagy két (vagy három vagy négy) részletben, akkor peluscsere, közben kész a kávé, a tea, a zabkása, bele vagy nyolcféle cucc külön-külön (szezámmag, mazsola, szárított cékla stb), és igyekszem két pelenkamosás közben ülve megreggelizni. Aztán előkészítem az ebédet (spenót elő, kenyeret beáztatni stb), közben pakolom a szennyes edényt, megcsinálok hat szendvicset a Kedvesnek, a szemetest kicserélem, majd a szobában a tiszta ruhá...

Megmaradt hajában sült krumpli összetörve, répa, gyökér, cékla, zeller lereszelve, két és fél tojás hozzá és némi só, valamint tökmagolaj, bele a kizsírozott őzgerincbe, 35-40 perc a sütőben max fokon, tádám, nagyon finom.

Gyerekkoromban nem értettem, miért kell délután sétálni, és közben a házakra megjegyzéseket tenni. Ez volt ugyanis a családi kimozdulás nyaranta, ha nem a strandra mentünk, mert rossz idő volt. Ma már persze én is ugyanezt csinálom, és értem is, hogy miért van, a "csak úgy séta" azonban eddig nem nagyon vett részt az életemben (kivéve, ha nagyon ki voltam akadva, de akkor inkább bicikliztem, úgyhogy ez se jó). Most viszont Jakabbal tényleg ki kell néha mozdulni, és amikor már nincs hova boltba menni vagy elintézni valamit, akkor marad a séta. És áldott szerencsénkre közel van a Gulya-domb, ligetes erdő, csalitos ösvény, ürgelyukakkal szaggatott tágas és szeles mező. Nagyon közel. És minden alkalommal, amikor ott vagyok, valami fölösleget kiszellőztetek a szívemből. Mert tág az ég, deres a fű, ragyog a naplemente vagy a hold, zúg a szél, kékellik a Bakony, csipognak a madarak, vagy egyszerűen csak van levegő. Van tér ventillálni, van ösvény a lábamnak róni az utat. És van hoz...