Az út hazafelé 5. utolsó rész

Pali tudta, hogy őrangyala, aki mindig közbelépett, mikor a saját embernyi léptékű világa égni kezdett, most a köpcös tót halász alakját vette magára. Mikor mar csak pár gyermekdal és a gradistyei életszeretet marad meg a kései utódokban, a lángpallosú halász alakja, aki a szláv szóra életet ajándékoz a dédapának, talán kissé átalakulva, de ugyanúgy fénylik, apró fogaskerék a létet adó egészben.

A dédapa pedig, ki akkor még csak apa, a hét határban megbecsült mester, aki töprengés nélkül tette a jót egész életében, visszakapja a becsületessége nyomán megtérő szívmeleget, Dunától a Répcéig tartó útja során. Győr megyében már ismerős volt. S a családok, akiknek feje fölé ő ácsolt tetőt valamikor, lerongyolódva is megismerik, és mikor Pali alkonyattájt be-bezörget az ismerős rábaközi kapukon, mindenhol akad számára egy vacok a pajtában, és egy lábasaljnyi sterc a pohár tej mellé.

-Jöjjön csak, Pali bácsi, ahol hatnak jut hely, ott a hetedik is elfér!

Mintha árkolt arcú garabonciás diák járná a dunántúli utakat, kisebb-nagyobb vargabetűkkel, de mindig délnyugatnak, körötte a süvítő böjti szél. Se varázskönyve, amivel vihart fakaszthatna, se ördöngös szekere, nem ragaszkodik az aludtejhez sem – de van két nyughatatlan, hazafelé húzó lába, s dolgos keze, mellyel meg-megerősíti a lankadt színeket, a roskadozó tetőket, szívességből a szállásért, az ételért. Olykor egy-egy egyszerű játékot is fabrikál a háziak gyermekeinek, kis kocsit vagy gőzhajót a hulladék fából, s míg a kicsinyek örömét figyeli, a sajátjaira gondol, Jancsi hogy örülne egy ilyen hajónak, s az Irma is már elég nagy a kocsikázáshoz... de majd ha hazaér. Mindennek megvan a maga ideje.

A  részletek maradtak a legélesebbek: a zajló  patak partján a kiskacsák, az ébredő föld illata a mezőkön. Hány napig tartott az út, maga sem tudta már. Öt, hat, tíz? A vasárnapot onnan tudta, hogy a kántor épp a templomba harangozta a fejkendős öregasszonyokat, mikor egy apró faluba érkezett valahol Kapuvár környékén. Jól megnézték, mikor a láthatóan lesoványodott és kimerült férfi közibük állt, s a templomajtóból hallgatta végig a misét, de a végén csak megszólították, s egy derék asszony minden teketória nélkül megebédeltette.

Mindenütt akadnak jó emberek, teli volt akkor az ország hazafelé tartó ágrólszakadtakkal, akik elaludtak bárhol és eléltek kenyérhajon is, csak hazaérkezzenek már. A kerek arcú özvegy az urára gondolt, aki nem jön már haza, s a két fiára, akik talán már úton vannak, nem is sajnálta Palitól sem a sovány paprikást, sem a bort.

Otthon a Julianna is hányszor látott el idegeneket, kényszerből is, szívességből is, horvátot vagy magyart, zsidót vagy németet, egyszer egy orosz katonaszökevényt fogadtak be pár napra, az azt sem tudta, hol van, s merre tart. Ilyenkor megnő az ember szíve.

Igen, oroszok sokszor voltak Zsidányban, megesett, hogy beköltöztek éjszakára, nem is egyre; volt, hogy kilakoltatták őket. Az egyik ilyen alkalommal az öreg, Matyi bácsi, az apósa egy orosz főparancsnokkal felíratott valamit az ajtóra oroszul, ez aztán védte őket egy darabig, bár most karácsonykor megint jött egy csapat szökevény orosz, szenteste állítottak be. Gyanúsak voltak, Julianna nagyon félt tőlük, de adott nekik enni, meg elalhattak éjszaka, ők kiköltöztek a kisszobába, hogy békesség legyen. Aztán egy este nem jöttek vissza, hála az égnek, ők elég gondot okoztak akkor.

Pali másodjára akkor került bajba, mikor egy dűlőből kifelé lábalva meglátta egy orosz szakasz. Isten tudja, hogy kerültek oda, de már messziről látszott, hogy észrevették, és ha az orosz, a német, a magyar, ha bárki sokadmagával van egyenruhában és fegyverrel, annak fele sem tréfa.

Végigfutott rajta a hideg, mikor eszébe jutott, hogy hiába van civilben, azért ha megkérdik:  merre tart az uraság? – ugyan mit felel? Lehet, hogy nem tart már azután semerre sem.

Akkor körülnézett a sáros földdarabon, és tudta, hogy a Jóisten megint megsegítheti: az, hogy nem az úton van, nagyon gyanús, de egyben a legegyszerűbb magyarázat is. A föld élet.

Nagy levegőt vett, és továbbment.

Alighogy kiért az útra, a szúrós bajszú szakaszparancsnok megállította a három tucatnyi katonát, és végigmérte.

-Maga meg mit csinál itt? – rivallt rá oroszul – hová tart?

Pali, mintha nem izzadt volna le egy pillanat alatt, könnyed, határozatlan mozdulatot tett a kezével.

-Csak ide a földre, uram. – felelte szintén oroszul, ácsként régóta három nyelven kellett boldogulnia, de a háború alatt az oroszból is sok ragadt rá.

A kapitány összeszűkült szemmel hátranézett egy pillanatra, majd Palira, látszott rajta a kétkezi munka.

            Aztán kurtán vállat vont, nem méltatta további érdeklődésre. Kurjantott, tovább masíroztak.

Hosszú percekig tartott, mire Pali észrevette, hogy a keze feje elfehéredett, úgy szorította ökölbe.

Aztán lassan ismerős lett a táj.  Nem sokat aludt az utolsó nap, még alig pirkadt, ólomsúlyú lábai már az ismerős földet taposták. A csepregi út sárban úszott. Itt már nem is annyira az utakat kerülvén ment a dűlőkön át, hanem hogy minél hamarabb hazaérjen. Most már tényleg helyi ember. Ez a darab parlag pont az övé, ha ugyan el nem vették azóta megint.

De otthon, mit talál otthon? Közel a házhoz két tankcsapda van aláaknázva, adja az ég, hogy nem robbantotta fel a házat családostul! És – vajon a határ nem költözött-e még odébb, szigorú vonalat húzva a falu mögé, mint `20-ban Ólmod mögött?

Erről eszébe jutott Ferci öccse. Istenem... megjárta a Don-kanyart, a falusi gyerekek tudtak csak hazagyalogolni. Tavaly télen történt, Ferci harminc körül volt; épp udvarolgatni kezdett a faluban is, meg odaát is, hiszen sok rokon és ismerős élt a határ túloldalán, kezdte élni és élvezni az életét, a lányok meg persze örültek, hogy férfi bukkant fel, derék, életvidám legény. Egy nap Ferci  hajnalban indult haza, s a Répcén át igyekezett levágni az utat, hogy mihamarabb megérkezzen; édesapa szigorú ember volt, reggel hatkor mindenkinek otthon kellett lenni, kezdeni a munkát. Így viszont nem a rendes utat használta, hanem két híd közt a patakot. Ott lőtte le a német határőr, s szegény azonnal elvérzett, tüdőlövés volt. Az őrnek aztán főhetett a feje, kiderült, hogy nem csempész vagy disszidáns, csak egy falubeli, de mit segített az már a Fercin! Azért megsajnálta, és a gradistyei rokonokkal áthúzták a Répce magyar oldalára, hogy a halott kiadásának kínos és hosszadalmas procedúráját elkerülhessék. 

Pali sóhajtására megremegett a dimbes-dombos a táj. Magasan fekszik Zsidány, az Alpokalja egyre közelebb kéklik. Vajon van-e hová hazamenni? Mellét megfeszítette a dörömbölés. Ott – ott a pajta. A telek legmagasabb pontján. Fakó a délelőtti nap, mint Pali arca. Ugye, ugye áll még a ház is, és ugye ott a család? O Bozse moj, add, hogy így legyen!

Aztán belépett a kisajtón.

Sovány alak szökdécsel az eperfa alatt. Apolka! Nem tudna most futni, de nem is kell, csak beljebb lép az udvarra. Itthon van.

A kislány felpillant, kihull kezéből a tyúkok morzsája, s lelkendezve kezd rohanni felé.

-Papa! Itt a papa! Mama, gyere gyorsan, megjött a papa! Itt a papa!

És előszaladnak. Julianna kötényben, tormaillat fut utána, Rudi kész legényember, Irma, Jancsi, a Heda, köré gyűlnek, átölelik, mindenki megvan.

Hazaért.

1945. április tizenkettedike volt aznap, fényes csütörtök, bő hétre rá, hogy az orosz katonák húsvétkor csaknem végleg elhagyták Horvátzsidányt, és a Brezovich család visszatérhetett a faluszéli házba.

Áll az otthon, csak az egyik fal repedt meg, a gatter is megvan, az eperfa rügyezik. A ruháit mind elvitték az oroszok, de nem számít.  Mindenki megvan.