Az út hazafelé 4.

Hét ember áll a parton, máshonnan jönnek, máshová tartanak. Más a múltjuk és más úton mennek majd tovább; egyiken cipő van, a másikon bakancs; van, akit ránc ékít, s van, akit pattanás.

Csak a szívüket markoló iszonyat azonos, csak az arcuk egyforma falfehér, csak a szemük cikázik ugyanarra: a ladik, az erdő. A ladik, az erdő, a kimerült arcok.

Hét ember van a Duna-parton, állnak, mint a cövek, csak a lelkük rohan éveket. Várnak, mert mást nem tehetnek, csak zsibbadt szívük lüktet: érlelgeti az ezüst csíkokat, árkolja a ráncokat,  karcolja a perceket.

Hét ember áll a parton, ki fiatal, ki javakorabeli, ki megette már a kenyere javát. Mindnek úgy tűnik, mintha a csónak évek óta úton lenne.

Egyszerre moccannak meg, mikor a révész végül visszaér.

Olyan tömör a perc, nem hiányzik a beszéd és nincs helye a tétovázásnak. A horgas orrú férfi volt az első, aki beszállt, majd sorra a többi öt a gyerekekkel, mintha kenyérért állnának sorba, s mind csak előrefelé mer figyelni, meg a halászra, aki rendezi, ki hova üljön.

Pali maradt utoljára. A csónak tényleg tele volt.

Hátranézett, majd a Dunára: jeges meg, belefúlna, ha át kéne úsznia. De itt maradni sincs ereje.

A halász megfogta az evezőt.

- Proszim – szakadt fel Paliból horvátul, szinte suttogva – kérem, vigyen át.

Az ember kezében megállt az evező a szláv szóra. Megértette rögtön, a gradistyáni horvát nagyon hasonlít a szlovákra. Palira pillantott, most nézte meg jobban. Aztán a fák közé tekintett vizslatva, majd a csónakra.

            Szívdobbanással mérik a csöndet.

- Hodi – intett végül, s csak a szeme villant fel melegen.

A többiek megértettek a mozdulatot, és pisszenés nélkül helyet adtak. A halász az ölébe ültette az egyik kicsit.

- Aztán egy moccanást se! – jelezte egy kézmozdulattal, helyi istene a percnek és a folyónak, mert ahogy Pali beült, a perem ijesztően lesüllyedt.

- Hvalim – nézett rá Pali – köszönöm.

Többet nem beszéltek.

A jeges víz be-becsapott a tempós evezés nyomán. A kisfiú mocorgott Pali ölében.

Már épp átértek, mikor révészük váratlanul egy vízre hajló fa alá vitte a ladikot, s ott megfogta az ágat, megállt. A túlparton akkor bukkant ki néhány szovjet járőr. Szimatoltak. Egy percig vagy tízig, ki tudja?

Azután elmentek. 

Nem tudni, mit múlik egy élet.

Mikor partra értek, kifizették a révet, mindenki azzal, amije volt, s ki-ki ment tovább, amerre a lába és a reménye vitte.