Az út hazafelé, 2.

Egész éjszaka gyalogolt, többnyire dél felé. Csillagos, tiszta éj volt, ahol ritkásabban álltak a fák, betájolta magát, olyankor fülelt is, de az öreg erdő éjszakai neszezésein kívül nem hallott mást. Néha országutakat keresztezett, egy pillatanra meg-megtorpant, aztán csak ment tovább, át az úton, körül se nézve. Annyi mindentől félhet, inkább egyikkel sem törődik. Még jó is, hogy most menni kell, csak minél messzebb, még megfagyna, ha elaludna. Negyvenöt éves, de falusi legény, bírja még az iramot. Tán aludt is néhány szemhunyásnyit a sűrű éjszakában, de a lábai vitték kitartóan erdőn-bozóton át; s a pillanatokat, amikor a félelem a legjobban megmarkolta volna, átlépte, akár a tönköket, árkokat.

            Mikor a hajnal meghasadt, megállt, s összegömbölyödött egy fa tövében. A Jóisten segítse meg, hogy ne jöjjön utána senki, a többit elintézi maga; összehúzta magán a vékony bőrkabátot, s mély, álomtalan alvásba zuhant a pirkadatban.

Jócskán fent járt a nap, mire fölriadt, elgémberedve tápászkodott fel, s rögvest továbbindult. Csak előrefelé mehet, és jaj neki, s jaj a családnak, ha rossz felé megy vagy ha nem elég gyors. Ha megtalálnák, bizonyosan helyben agyonlőnék. Másként számít a háborúban az élet, mint ahogyan Isten elképzelte volt még a kezdetekben.

Igyekezett az utakkal párhuzamosan haladni, mezőkön, földeken vágott át, de nem tudta teljesen elkerülni az embereket. És amikor delelőre hágott a nap, váratlanul szembetalálta magát egy hordába verődött szegénylegény-csapattal. De ezek nem mesebeliek, ezek valós szegénylegények voltak. Mintha nem is a bozótból, hanem a középkori nyomorból lépett volna elő ez a pajkos deákokból hirtelen arctalanná vált, marcona ötös. Nyersek voltak, rongyos magyarok.

- Mid van?

Pali lassan széttárta a karjait, tenyérrel fölfelé: csak ami rajta van. Csak magában fohászkodott. Szerencsére az útonállók nem akartak mindent és mindenáron, de nem is vitatkoztak, az egyik lerántotta a bőrkabátját, elvették. Pali nem ellenkezett. Ha ez az ára, hogy továbbmehessen, megfizeti. Az öv valahogy leesett, az nem kellett nekik. Most is őrzi  a negyvenötös országút lenyomatát.

Miután azok eltűntek, oly hirtelen, ahogy jöttek, Pali kifújta az ijedelmet, s továbbindult a felvidéki dűlőkön. Ahogy lélegzése természetessé lassult, gondolatban maga mögött is járt, a háborúban, s otthon, Zsidányban is. Elég volt a háborúból, a lövészárkokból is, a fogságból is, a halálfélelemből és abból, hogy az ember kivetkőzik önmagából. Csaknem harminc éve volt, mikor átélte a nagy háborút, valahol az olasz fronton, a Piavénál. Most is álmodott néha azzal az iszonyú rettegéssel.

Akkor tizenhét éves volt, ijedt kamasz. Ne adja az Isten, hogy a gyerekek átéljék valaha. Csoda volt, igazi csoda, hogy megmenekült. Az osztag a lövészárokban lapult, ahogy tartották a frontot, de az olaszok egyre közeledtek – tudták, hogy ki kell törniük. A szakaszparancsnok egyenként intette a katonákat, hogy fussanak ki oldalt az erdő felé, másképp biztosan meghalnak mind. És Pali mérhetetlen rettegéssel látta, hogy az előtte haladók közül mindenkit kilőnek, egyenként. A Gyulát, a szöszke Tamást, a Matyit is, aki vele majdnem egyidős volt; ő azonnal felbukott, hogy kiugrott. Utoljára került reá a sor, lévén a legfiatalabb. A parancsnok jelzett.

Soha életében még nem futott úgy – mintha álomban rohant volna.

Soha nem élt annyira, mint abban a tíz másodpercben.

Végül ő volt az egyetlen, aki elérte az erdősávot, Isten felfoghatatlan módon és okból vigyázott rá. Azóta tudja, hogy vannak csodák. Még ha kiürült tölténytár alakjában is.

És most ismét egy folyóhoz igyekszik, újra menekül. És íme, már érezni az illatát – most a Dunának is ugyanolyan halálszaga van, mint akkor a Piavénak. Pali megszaporázta botorkáló lépteit. Amíg a Dunán innen van, bizonyára nincs biztonságban, s még pár kilométer hátra lehet.