Az út hazafelé 1.

Íme, a novellám, 

áldassék érte a nagymamám, Brezovich Apollónia, dédapám, Brezovich Pál, valamint mindenki, aki segített abban, hogy ez a történet most eljusson hozzátok, mindenki, aki szerepel benne, és mindenki, aki olvassa.

Megjelent: 

Korunk, 2015 március

Az év novellái 2016

A századelő novellái, 2018

Az út hazafelé

            Azt mondják, minden rendben, megkapják a passzust, majd, másnap. De addig nem mehetnek sehová, gyakorlatilag fogságban vannak már egy ideje, a munkaszolgalatos alakulatukat egész egyszerűen beterelték egy iskolaudvarra. István, a földije csak legyint Pali aggályaira, jobb nekünk a szigorú kerítésen belül, mondja, nemcsak korlátoz, de véd is. Palinak azonban gyanús a passzus visszatartása, semmi sem indokolja.

            Még ma elmegy, a sötétség beálltával, bár hideg a tavaszi este. Szólt Istvánnak is, de annak csak nem akaródzik jönni, hiába mutatta meg a kijáró deszkát a déli oldalon.

            Istenem, jóformán azt sem tudja, elmúlt-e már húsvét, vagy nem. Otthon az asszony meg az öt kicsi, egyedül, bár a Rudi már nagyocska, s az Apol is tizenkettő múlt az újévkor. Hogy bírták vajon a telet egyedül? Az ég adja, hogy ne rakjanak oda megint részeg oroszokat. Tavaly is csak a csoda vitte oda a Hedát pont akkor. Bájosan tipegett be, kék szeme volt és fekete haja, alig múlt négy éves; előlttük előtt már lepergett az élet, mert a kese ruszki hirtelen mozdulattal a falhoz állította őket a bor miatt, az öreg nem akart adni nekik. De ahogy megjelent a Hedácska, a részeg orosz feszült arca ellágyult, intett a többinek, és kifordultak.

            Csaknem fáj, ahogy rájuk gondol, Istenem, de hiányoznak. Biztos ő is nekik, azt sem tudják, hol van most. Decemberben jött a behívó, ő a kassai huszárok lovászaihoz tartozott, úgyhogy civilben indult. Rögtön karácsony után felszállították a vonatra Szombathelyen, ő is csak akkor tudta meg, hogy Komárom környékére vitték, mikor már megérkeztek. Levelet nem küldhetett, nem jár a posta ilyen időkben. Most valahol Nyitra közelében vannak, hála az égnek nagyjából tudja, merre kell menni, de ha nem tudná, akkor is nekiindulna.

            A sötétséggel a levegő is meghidegült, mint Paliban a vér, mikor a kevés üres percek egyikében végül elindult a kijárt léc felé, a tegnapi kenyér fele a zsebében, bakancsát már most sár borítja, bőrövében új lyukat kellett szúrnia néhány hete. Csak lassan, csak hétköznapi tempóban. Van vesztenivalója – de az nem az idő. A Jóisten adja, hogy vége legyen már a háborúnak!

            Íme, a léc. Nem lett beszegelve. Sehol senki. Fél éve még nem fért volna ki ezen a keskeny résen,  immár könnyedén át tudja préselni magát.

            Most!

            Öles, de könnyed léptekkel és emelt fővel megy, nem kúszik-csúszik. Talán közel az erdő, egy-két utcán kell csak végigmenni. A dübörgés a mellében kilométerekre is elhallatszódhat.

            – Fülelj azért körbe – búcsúzott az István, de Pali most nem mert se látni, se hallani. Isten odafönt talán vigyáz rá, mint akkor, az olasz fronton, ahol tíz másodperc alatt lehagyta a gyerekkort. Lassan, csak lassan; civilben van, ha nem fut, messzire juthat. Málló vakolatú házak közt, a kopott utcákon rongyos gyermekek játszanak a szürkületben. Mindig csak balra, balra.

A fák...

            Ahogy beért a sűrűbe, nekivetette hátát egy öles tölgynek. A jó öreg motor dübörög odabent. S a neheze most jön. Neki az erdőnek, neki az éjszakának, neki az ismeretlen vidéknek, mindég csak dél felé. Ha szerencséje van, másfél nap alatt eléri a Dunát, s azon túl már sokkal biztonságosabb. No, indulás!

Horvátzsidány és Kiszsidány,
fotó: Nardai Károly, indafoto.hu