Az út hazafelé 3.

Mint valami álomban, csak ment, ételért korgó gyomránál erősebb volt az ösztön, hogy hagyjon maga mögött mindent. Egy kis idő után megpillantotta a kék Duna szürke szalagját. Híd sehol sincs, felrobbantották őket a harcok során, vagy a németek aknázták alá. Annyit bizonyos: csak csónakkal lehet átkelni. A közeli város nem lehet más, mint Győr.

Emberek is voltak a parton, zizegtek, mint viharban a falevelek.  Pali a töltés mögül kikukkantva hamar felmérte, hogy mind ugyanolyan ágrólszakadt, mint ő, már a mozgásukból kiviláglik nyugtalan szívük. Csak akkor sápadt el, mikor  megpillantotta a zsebkendőnyi ladikot, melyet úgy körülállott a tót, a magyar, a sváb, mint amikor a vonaton akarják elfoglalni a legjobb helyeket. Jesszusz Maríja, olyan ez a maga mögött hagyott nevesincs rettenet, hogy gondolatai sincsenek rá, csak szívdobbanásai. Hirtelen hátrafordult – valami égette a tarkóját. Nem, nincs ott senki. Senki látható, senki hallható. Az érzés volt csak világos, sürgető: előre! Odament a csónak körül állókhoz.

-Adjon Isten! - köszönt magyarul, s néhányan visszaköszöntek. Feszes a csönd túl sokan vannak. A halász, aki át-átfuvarozza a menekvőket, még nem volt ott, de bizonyára bármelyik pillanatban felbukkanhat. Adná Isten, hogy jöjjön már! Így most csak várni lehet – várni tétlenül a sorsot.

Az illanó percek megsűrűsödtek, felgyűrődtek. Közel-közel araszolva már együtt álltak a ladik körül valamennyien, szorosan és némán, s ez a hallgatás súlyosabb volt, mint a beszéd. Pali azt érezte, bévül még javában folyik a harc, nemcsak az élhető világért, a puszta létért is. S oldalpislantásokkal vagy egyenesre húzott háttal ez a tucatnyi ember mind az egyetlen járható utat próbálja kitapogatni – az életösztön és az igaz között. Sokan a láthatatlan kerítést, a folyót figyelték, szinte senki sem a másikat.

Hol van már a révész?

A várakozás hosszú-hosszú percei alatt az arcok masszája egyénekké vált szét Pali előtt. A harcsabajszú öregember, botjára támaszkodva a vizet nézi mereven. Egy elgyötört, fejkendős asszony csak a két gyermekére figyel, halkan hadarva beszél hozzájuk, valamit, bármit: ha más már nem biztos kötelék, legalább a szavak kapcsolják össze őket. Egy fiatal fiú és lány görcsösen szorítják egymás kezét, és üveges tekintettel figyelik a semmit. Kimondatlan a küzdelem az életért, sok múlik azon, mikor érnek át a Dunán.

Egy fiatal nő kihúzott derékkal áll, meg-megrázza ezüstszállal szőtt fürtjeit, s mikor elkapja Pali figyelő pillantását, rámosolyog. Mintha a nap ragyogna fel a szürkeségből! Kihúzta magát.

A remegő szívűeket erősítsétek meg, bátorság, ne féljetek! Keményítsétek szíveteket… nem, ezt biztosan nem mondta a próféta. Izajás próféta? A lankadt vállakat, kezeket… a roskadozó térdeket szilárdítsátok meg... maga az Úr jön el, hogy szabadulást hozzon nektek. Valamiért a karácsonyhoz kapcsolódnak a mélységből felbukkanó szavak. De hogyan hoz az Úristen szabadulást, ha nem férnek fel mind a ladikra? Bozse moj, aj, Bozse moj!

Egy férfiruhás asszonyból hirtelen rekedt sóhaj szakad fel, és mint az elvarázsolt udvartartás, a delejes mozdulatlanságból egyszerre moccannak meg: jön a révész!

Sok helybeli halász járt ki akkoriban minden nap a Dunára Győrből, hogy révészkedjen, ez  a  kenyerük; nyilván nem ők az egyetlenek, akik át akarnak kerülni a folyó túlpartjára. Kicsi, köpcös ember közeledett, jött, mint aki nehéz küzdelemre készült föl, sietve, mint aki tudja, hogy valóban számít minden perc. Tisztelettel rebbentek szét előtte.

-Egyszerre hat ember kelhet át – szólalt meg a halász magyarul, mindenféle köntörfalazás nélkül, s kivette az evezőt – csak hat, nem több, így is sok. Árad a Duna, nincs kivétel. Veszélyes, nagyon veszélyes.

Azzal intett az evezőkkel, kissé türelmetlenül, mert a megszeppent várakozók hirtelen nem akartak tülekedni. Aki lassan számolt, az is hamar végzett. Tizenhárman voltak, a gyerekeket nem számítva.

-No jöjjenek már! – mondta az ember türelmetlenül, elfordítva a ladikot.

Az anya a gyerekek kezét fogva körbenézett, majd előrelépett, és bátortalanul beemelte a csónakba a gyerekeit, majd beszállt melléjük, ölbe véve az egyiket. Egy medvetermetű férfi segített neki, majd a másik két nőnek és az öregembernek is intett, meg még egy idősödő férfinak, a halász mutatta, ki hova üljön.

- A két kicsi egynek számíthat – morogta a halász a bajsza alatt, és intett a fiatal lánynak is. Az rázta a fejét – a fiú nélkül nem megy.  Beszállt hát valaki más, és az első kör elindult, a többi hét ember s néhány homokba karcoló gyermek pedig ott maradt a fövenyen. Egy percig álltak némán, majd ki-ki odébb sétált egymástól, s figyelte a távolodó ladikot.

Egyszerre kapták fel a fejüket: a távolban dörrenés hallatszott. Pali körülnézett. Minden arc elfehéredett, mikor rájöttek: egyvalaki itt marad.

Azért lassan behúzódtak az ártéri bozótba, a fák sűrűjébe, biztos, ami biztos.

Mosoni-Duna holtága Győrnél,
forrás: haldorado.hu