A tengely követése

Változások hava, vagy tavasza. Persze, valójában minden tavasszal történnek változások, újabban nem is olyan kicsik. Elhagyom a nagyvárost. És ezentúl már nemcsak én-ben gondolkodom, hanem mi-ben. Pont a váltásoknál kell sok-sok idő, míg a lelkem utolér. Minden költözéskor az emberek változása a legfájdalmasabb. Mert persze, többé nem megyek végig naponta azon az utcán, nem úgy állnak majd kézre a dolgok, mint eddig, mást kell megszokni, és óhatatlan belső ellenállás van bennem. De még sokkal nehezebb, hogy az emberek, akik eddig a mindennapjaim része voltak, valahogy a távoli, meg-kell-látogatni-mert-rég-láttam emberek lesznek. Persze, nem lehet száz emberrel napi kapcsolatban lenni. De hiányozni fogtok. Keressetek, én is keresni foglak titeket, mint eddig is. A Kedvessel pedig valami új kezdődik, még mi sem tudjuk pontosan, hol és hogyan és mikor, de most, most, most változik valami, most sarjad. Köszönöm ezt az elmúlt évet, elmúlt két évet, három évet, az elmúlt huszonkilenc e...

Tizenegy torony látszik a házunk tetejéről. Meg a színház, a vár, a városháza, a kórház, az iskola, és tengernyi tető. Három rigó lakik a kertünkben, egy szilvafa, két rózsa, és rengeteg virág. Elveszítettem tegnap három könyvet, szánt szándékkal, plusz megmetszettem a szilvafa egy részét (már amit mászva, akrobatamutatványos trükkökkel elértem) Lehet, egy tucatig már nem is tudok elszámolni, de nem is baj.  Lassan a számokon is túllépek. SZÁM-HAIKU nem számolok már a számok is csupán csak egyre jók: szépek

Az ablakomból látni a fél eget. Tulajdonképpen ezért lakom itt. Még egy picike hegy is jutott hozzá, zöld sziget a Bocskai út folyamában. Sokszor nézem az eget. Többnyire kimondhatatlan színű. Esetleg tündérszoknyakék. Dagad és apad a hold, délutánonként elvakít a nap, este bált rendez, csak a szokásos. Ma azonban összeakadtak, a hold és a nap, a belenézhetetlen szépségű, az életadó, és az ő fényét sugárzó kistestvér. Kimentem a függőfolyosóra, két fehér lapból camera obscurát készítettem, még egy dupla napot is elkaptam. De aztán gyorsan bejöttem. Nem a fehér lap vakított, nem az égi király, csak túl személyes volt a pillanat nap és hold között. Nemigen illik ezen jelen lennem. Természettudományos érdeklődésem az általános iskola óta rejtőzködésbe vonult, női érzékenységem és a holddal való kapcsolódásom viszont felerősödött. Havonta fűz össze engem a holddal a testem, márpedig nem Szent Ágoston tanítványa vagyok, hogy sutba vágjam annak jelzéseit. Most pedig az ereje teljében ...

Semmi extra, csak egy röpke ötven kilométeres tekerés. Rettenetesen jól esett kimenni a Városból, és kis ideig emberi méretű zajokat és levegőt észlelni, nagy tereket és Dunát, kicsi házakat tudni magam körül. A munkám jelenleg napi legalább négy óra napi fenéken ücsörgést igényel, nem kényszerít persze semmi külső dolog, csak a saját magam elvállalt dolgok, de valahogy az öt óra hírszerkesztés megterhelőbbnek tűnik, mint az ugyanennyi idejű találomra való netszörfözés vagy írás, vagy olvasás - a hátsómnak. Persze lehet ez pszichés, mindenesetre ez van. Mindemellett élvezem, emberileg jó a csapat, de alapvetően egyedül dolgozom, magam választom a munkát, változatos - olvasás, interjúzás, színházba járás: magyarán figyelés, kérdezés, olvasás, írás. A kedvenc tevékenységeim. Hiszen ami írás, az lehet kihívás, lehet fárasztó, lehet idegőrlő, de soha nem utálom. Persze biciklivel járok mindenhova, ami ha aktív is, szintén ücsörgés. Hát így, egy lazsálós szombat után ma kitekertünk, ré...

Pont egy éve kezdtem az alászállást, vagy a szintet lépést, vehetjük, ahogy tetszik. Mindenesetre mélyebb rétegeit ismertem meg az emberi létnek, mint az elmúlt negyed században.  Nem is erről akartam írni, csak a szóról jutott eszembe: alászállás. Előhozta Thomas Mann Józsefjét, mely a mai napig a legnagyobb olvasmányélményeim közé tartozik,  Szabó Magdát, dettó, a középiskolát, ahol kezdődött a gyerekkor vége, és a legdrágább emberi kapcsolataimat.  Tegnap és tegnapelőtt bicikliztünk a városban a kedvessel, a délelőtti számítógép előtti ücsörgős munka után ez egy jó pár fokkal aktívabb ücsörgés volt. Először fölmentünk volna a János-hegyre, de a térkép ahol utcát jelzett, havas-jeges saras völgybe torkollott. Gyönyörű volt, csöndes és eldugott, mi mégsem azt akartuk, úgyhogy egypár sárfolttal gazdagodva beláttuk, itt nem toljuk fel a biciklit. Maradt a leszáguldás öröme.  Tegnap csupán a Gellért-hegyre mentünk, és megpróbáltuk ignorálni a rengeteg turistát...

Nyolc éves koromban kezdődött. Volt egy nagy kék sötétítőfüggönyünk az előszobában, rajta mindenféle foltállat, hímzés, mesebeli dolgok. Egy pegazus is ugrott, valahol az elérhető magasságon túl, fölötte felirat. Még azelőtt megkérdeztem, mit jelent, mielőtt olvasni tudtam volna. - Paripám csodaszép pejkó - felelte édesanyám vagy édesapám. Úgy megragadt a dallamos Weöres-sor, hogy azonbód tovább költöttem. Paripám csodaszép pejkó, berepül az ablakon egy Ferkó.... és a többi, ismeretlen ferkókkal és húsvéti tojásfestéssel folytatódott a vers, lévén bizonyára április. Azóta tudom, hogy írni akarok. Azóta írok. Verset, naplót, blogot, dolgozatot, novellát, cikket. Javítom a magam és a mások írásait, dolgozatait, disszertációit, zsengéit. Azóta tudom, hogy ha nem írhatok, meghalok. Vagy ha mégsem írok, és nem halok meg - hát muszáj elmondanom másoknak, milyen csodálatos ez a világ, minden rettenetessége ellenére is. Néha úgy érzem magam, mint egy nagyregény főhősnője,...