A tengely követése

Tizenegy torony látszik a házunk tetejéről. Meg a színház, a vár, a városháza, a kórház, az iskola, és tengernyi tető. Három rigó lakik a kertünkben, egy szilvafa, két rózsa, és rengeteg virág. Elveszítettem tegnap három könyvet, szánt szándékkal, plusz megmetszettem a szilvafa egy részét (már amit mászva, akrobatamutatványos trükkökkel elértem) Lehet, egy tucatig már nem is tudok elszámolni, de nem is baj.  Lassan a számokon is túllépek. SZÁM-HAIKU nem számolok már a számok is csupán csak egyre jók: szépek

Az ablakomból látni a fél eget. Tulajdonképpen ezért lakom itt. Még egy picike hegy is jutott hozzá, zöld sziget a Bocskai út folyamában. Sokszor nézem az eget. Többnyire kimondhatatlan színű. Esetleg tündérszoknyakék. Dagad és apad a hold, délutánonként elvakít a nap, este bált rendez, csak a szokásos. Ma azonban összeakadtak, a hold és a nap, a belenézhetetlen szépségű, az életadó, és az ő fényét sugárzó kistestvér. Kimentem a függőfolyosóra, két fehér lapból camera obscurát készítettem, még egy dupla napot is elkaptam. De aztán gyorsan bejöttem. Nem a fehér lap vakított, nem az égi király, csak túl személyes volt a pillanat nap és hold között. Nemigen illik ezen jelen lennem. Természettudományos érdeklődésem az általános iskola óta rejtőzködésbe vonult, női érzékenységem és a holddal való kapcsolódásom viszont felerősödött. Havonta fűz össze engem a holddal a testem, márpedig nem Szent Ágoston tanítványa vagyok, hogy sutba vágjam annak jelzéseit. Most pedig az ereje teljében ...

Semmi extra, csak egy röpke ötven kilométeres tekerés. Rettenetesen jól esett kimenni a Városból, és kis ideig emberi méretű zajokat és levegőt észlelni, nagy tereket és Dunát, kicsi házakat tudni magam körül. A munkám jelenleg napi legalább négy óra napi fenéken ücsörgést igényel, nem kényszerít persze semmi külső dolog, csak a saját magam elvállalt dolgok, de valahogy az öt óra hírszerkesztés megterhelőbbnek tűnik, mint az ugyanennyi idejű találomra való netszörfözés vagy írás, vagy olvasás - a hátsómnak. Persze lehet ez pszichés, mindenesetre ez van. Mindemellett élvezem, emberileg jó a csapat, de alapvetően egyedül dolgozom, magam választom a munkát, változatos - olvasás, interjúzás, színházba járás: magyarán figyelés, kérdezés, olvasás, írás. A kedvenc tevékenységeim. Hiszen ami írás, az lehet kihívás, lehet fárasztó, lehet idegőrlő, de soha nem utálom. Persze biciklivel járok mindenhova, ami ha aktív is, szintén ücsörgés. Hát így, egy lazsálós szombat után ma kitekertünk, ré...

Pont egy éve kezdtem az alászállást, vagy a szintet lépést, vehetjük, ahogy tetszik. Mindenesetre mélyebb rétegeit ismertem meg az emberi létnek, mint az elmúlt negyed században.  Nem is erről akartam írni, csak a szóról jutott eszembe: alászállás. Előhozta Thomas Mann Józsefjét, mely a mai napig a legnagyobb olvasmányélményeim közé tartozik,  Szabó Magdát, dettó, a középiskolát, ahol kezdődött a gyerekkor vége, és a legdrágább emberi kapcsolataimat.  Tegnap és tegnapelőtt bicikliztünk a városban a kedvessel, a délelőtti számítógép előtti ücsörgős munka után ez egy jó pár fokkal aktívabb ücsörgés volt. Először fölmentünk volna a János-hegyre, de a térkép ahol utcát jelzett, havas-jeges saras völgybe torkollott. Gyönyörű volt, csöndes és eldugott, mi mégsem azt akartuk, úgyhogy egypár sárfolttal gazdagodva beláttuk, itt nem toljuk fel a biciklit. Maradt a leszáguldás öröme.  Tegnap csupán a Gellért-hegyre mentünk, és megpróbáltuk ignorálni a rengeteg turistát...

Nyolc éves koromban kezdődött. Volt egy nagy kék sötétítőfüggönyünk az előszobában, rajta mindenféle foltállat, hímzés, mesebeli dolgok. Egy pegazus is ugrott, valahol az elérhető magasságon túl, fölötte felirat. Még azelőtt megkérdeztem, mit jelent, mielőtt olvasni tudtam volna. - Paripám csodaszép pejkó - felelte édesanyám vagy édesapám. Úgy megragadt a dallamos Weöres-sor, hogy azonbód tovább költöttem. Paripám csodaszép pejkó, berepül az ablakon egy Ferkó.... és a többi, ismeretlen ferkókkal és húsvéti tojásfestéssel folytatódott a vers, lévén bizonyára április. Azóta tudom, hogy írni akarok. Azóta írok. Verset, naplót, blogot, dolgozatot, novellát, cikket. Javítom a magam és a mások írásait, dolgozatait, disszertációit, zsengéit. Azóta tudom, hogy ha nem írhatok, meghalok. Vagy ha mégsem írok, és nem halok meg - hát muszáj elmondanom másoknak, milyen csodálatos ez a világ, minden rettenetessége ellenére is. Néha úgy érzem magam, mint egy nagyregény főhősnője,...

Tegnap három szegény emberrel találkoztam. Először újlipótvárosban, mikor oldottam el a biciklimet, hozzám lépett egy ősz szakállas, idős, enyhén lerobbant férfi, s mikor az első szavak után nem elfordultam, hanem meghallgattam, mit szeretne, olyan hálás lett, hogy alig bírta elmondani, hogy éhes. Azt mondtam, itt van egy Aldi, veszek neki valamit, mit szeretne. Fél kiló kenyeret. Ne legyen egy kiló? - alkudtam fölfelé. Hát, de legyen. Meg olyan fölvágott. Jó, de zöldség ne legyen? Nem, nem kell, illetve egy-két szem paradicsom... Bementem a boltba, és megvettem. Nem mondom, hogy többet megengedhettem magamnak, de nem néztem az árát. Mikor kimentem, s odaadtam neki, még megkérdezte, nincs-e egy kis rágóm véletlenül, mert az unokája, mikor hazamegy, mindig megkérdezi, nagypapa, van-e rágó? Minden szavát elhittem, ha igaz volt, ha nem. Nagyon régen láttam ilyen hálás embert, még a kezemet is megcsókolta, és én azt éreztem, valami nagy kitüntetést kapok, pedig meg sem érdemlem. ...

Kamaszkoromban sokat vívódtam azon, hogy egyszerre vagyok magamnak való és életvidám, átlagos és különleges. Aztán, mire szépen felnőttem, rájöttem, hogy létezik is-is. És hogy ez az élet sokkal összetettebb annál, mint hogy szavakkal meg lehessen fogalmazni. Itt lép be a képbe a művészet.