A tengely követése

Pont egy éve kezdtem az alászállást, vagy a szintet lépést, vehetjük, ahogy tetszik. Mindenesetre mélyebb rétegeit ismertem meg az emberi létnek, mint az elmúlt negyed században.  Nem is erről akartam írni, csak a szóról jutott eszembe: alászállás. Előhozta Thomas Mann Józsefjét, mely a mai napig a legnagyobb olvasmányélményeim közé tartozik,  Szabó Magdát, dettó, a középiskolát, ahol kezdődött a gyerekkor vége, és a legdrágább emberi kapcsolataimat.  Tegnap és tegnapelőtt bicikliztünk a városban a kedvessel, a délelőtti számítógép előtti ücsörgős munka után ez egy jó pár fokkal aktívabb ücsörgés volt. Először fölmentünk volna a János-hegyre, de a térkép ahol utcát jelzett, havas-jeges saras völgybe torkollott. Gyönyörű volt, csöndes és eldugott, mi mégsem azt akartuk, úgyhogy egypár sárfolttal gazdagodva beláttuk, itt nem toljuk fel a biciklit. Maradt a leszáguldás öröme.  Tegnap csupán a Gellért-hegyre mentünk, és megpróbáltuk ignorálni a rengeteg turistát...

Nyolc éves koromban kezdődött. Volt egy nagy kék sötétítőfüggönyünk az előszobában, rajta mindenféle foltállat, hímzés, mesebeli dolgok. Egy pegazus is ugrott, valahol az elérhető magasságon túl, fölötte felirat. Még azelőtt megkérdeztem, mit jelent, mielőtt olvasni tudtam volna. - Paripám csodaszép pejkó - felelte édesanyám vagy édesapám. Úgy megragadt a dallamos Weöres-sor, hogy azonbód tovább költöttem. Paripám csodaszép pejkó, berepül az ablakon egy Ferkó.... és a többi, ismeretlen ferkókkal és húsvéti tojásfestéssel folytatódott a vers, lévén bizonyára április. Azóta tudom, hogy írni akarok. Azóta írok. Verset, naplót, blogot, dolgozatot, novellát, cikket. Javítom a magam és a mások írásait, dolgozatait, disszertációit, zsengéit. Azóta tudom, hogy ha nem írhatok, meghalok. Vagy ha mégsem írok, és nem halok meg - hát muszáj elmondanom másoknak, milyen csodálatos ez a világ, minden rettenetessége ellenére is. Néha úgy érzem magam, mint egy nagyregény főhősnője,...

Tegnap három szegény emberrel találkoztam. Először újlipótvárosban, mikor oldottam el a biciklimet, hozzám lépett egy ősz szakállas, idős, enyhén lerobbant férfi, s mikor az első szavak után nem elfordultam, hanem meghallgattam, mit szeretne, olyan hálás lett, hogy alig bírta elmondani, hogy éhes. Azt mondtam, itt van egy Aldi, veszek neki valamit, mit szeretne. Fél kiló kenyeret. Ne legyen egy kiló? - alkudtam fölfelé. Hát, de legyen. Meg olyan fölvágott. Jó, de zöldség ne legyen? Nem, nem kell, illetve egy-két szem paradicsom... Bementem a boltba, és megvettem. Nem mondom, hogy többet megengedhettem magamnak, de nem néztem az árát. Mikor kimentem, s odaadtam neki, még megkérdezte, nincs-e egy kis rágóm véletlenül, mert az unokája, mikor hazamegy, mindig megkérdezi, nagypapa, van-e rágó? Minden szavát elhittem, ha igaz volt, ha nem. Nagyon régen láttam ilyen hálás embert, még a kezemet is megcsókolta, és én azt éreztem, valami nagy kitüntetést kapok, pedig meg sem érdemlem. ...

Kamaszkoromban sokat vívódtam azon, hogy egyszerre vagyok magamnak való és életvidám, átlagos és különleges. Aztán, mire szépen felnőttem, rájöttem, hogy létezik is-is. És hogy ez az élet sokkal összetettebb annál, mint hogy szavakkal meg lehessen fogalmazni. Itt lép be a képbe a művészet.

     Keveset éreztem ebben az adventben a várakozást. Egészen pontosan kétszer, az első hetekben, amikor kommunikációs eszközök híján csak vártam, vártam, hogy megjöjjön a kedves, és ma reggel, amikor a napot vártam felkelni.      Az utolsó napon felpattantak a szemeim fél hatkor, tudtam, hogy ki kell kászálódnom az ágyból, hogy rorátéra menjek. Valami oknál fogva a várat választottam, ám amikor kiértem a Szentháromság térre, és harangoztak, és sehol nem volt egy lélek sem, és a Bazilika kapuit zárva találtam - nos, egy percig azért bosszankodtam. Aztán úgy döntöttem, hogy ez az idő akkor is az Úré és az enyém. Kisétáltam a Benedek-hegyre, énekeltem, latinul és magyarul, és vártam, vártam a pirkadatban a csillagok alatt, hogy felkeljen a nap. Aztán sétáltam, hogy a testem is beszálljon az imába, recsegett és susogott lépteimtől a dértől feszes fű, ébredezett az alvó város. Nagyon kellett ez az óra.      Mindig van kire gondol...

Kedveseim,  megosztom veletek ezt a régi levelet, mert én minden egyes alkalommal, amikor ránézek az eredeti olasz szövegre, megvigasztalódom és jókedvre derülök.  Szeretettel.  Kedves C! Isten hozott otthon, a te sivatagodban! Igen, Isten mindig virraszt a gyermekei fölött, ahogy Jn 22-ben mondja Jézus: „Isten a hegyről lát, sőt, gondoskodik” Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden áldott nap, és kövessen (mondja Jézus)… és meg fogja találni az örök életet! Alessandro d’Avenia, egy olasz író azt mondja, hogy az élet olyan, mint egy folyó. A forrás csöndességében és kicsinységében születik, aztán egyre-egyre nagyobb lesz, és amikor akadályokkal találkozik, énekel. Így az akadályok, amikkel te találkozol, amelyek a te történetedhez tartoznak, ha a fénybe emeled, az Evangélium igazságával szembesíted azokat, akkor látod, hogy ezek azok az akadályok, melyektől az életed énekel! Gondolj arra a nehéz...

(Jól kérdezni is művészet.) Rájöttem, hogy nem változtam még eleget. Tanulok hallgatni, várni, és elviselni azt, ami fájdalmas. S végül megtapasztaltam, hogy végső soron minden Istenen múlik.