A tengely követése

Ma egész reggel utaztunk. Ma egész délután és este fél hat volt. Ezalatt bejártuk a Dunántúlt, aztán készítettünk csipkebogyószörpöt, hecsedlit, kökénybefőttet, kökényszörpöt, szárított gombát, őrségi kerekrépa-lepényt laskatésztával, valamint tökmagolajos répa-retek alma-zellersalátát és szalonnás-sajtos édesburgonyát (csak hogy együnk is valamit). A kandalló mellett csaknem túl meleg van, a vinettát meg a rozmaringot majd máskor. Úgy tűnik, szeretünk főzni, szeretünk eltenni, szeretünk együtt lenni a konyhában, otthon, az úton - vagy bárhol máshol is. Jó alapnak tűnik egy közös életre. A megálló óra a mai nap külön tréfája volt a számunkra. Köszönöm, Isten, a humorodat és a gondoskodásodat.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem nagyon sok idő kell, míg megemésztek akár egy aprócska dolgot is, egy mondatot, egy érzést. Hát még egy életállapot-változást. Vagy kettőt. Vagy két és felet. Különösen, ha fejre van fordítva. Nem baj, van időnk, én legalábbis adok magamnak. Férjhez mentem, legalábbis polgárilag, egyelőre. Mivel sem Gyurinak, sem nekem nem ez a legfontosabb, igyekeztem a lehető legkevésbé komolyan venni és a lehető legkevesebbet szervezni és nagydobra verni, de a közösségi oldalak korában ez lehetetlen. Így jártam. De aki fontos, az úgyis tudja, hogy előbb-utóbb megkeresem, vagy ha ő keres, akkor is tudhatja: jöhet bármikor. Lesz egyházi esküvő is. Vannak bajok a kicsi és a nagy világban, én pedig hallgatok vagy szólok, de mindenképp megteszem, amit tudok az adott pillanatban - ha most ez "csak" annyi is, hogy egészséges családot teremtek. De tudom, hogy ez nagyobb dolog a történelemnél és az irodalomnál is, ha nem könnyű is ezt belátni. Asszonny...

Régen írtam. Amikor túl sok minden történik, még túl nagyok a hullámok ahhoz, hogy megkíséreljem megkérni a szavakat, hogy próbálják meg rögzíteni - a hullám léte a mozgás. Nagyot fordult az életem, és szerencsémre - s a blog szerencsétlenségére - ezek az események épp az elmesélhetőség határán vannak. Jele ez annak, hogy élek, igazán élek, nem pedig valaki megfestett, bekeretezett és falra akasztott képére vagyok felmázolva. Néha megpróbálom mások szemével nézni az életemet (egy-két visszajelzés alapján is), de persze reménytelen vállalkozás. Talán furcsának tűnhet, hogy egy helyben vagyok, a szülővárosomban. Hova lett a kalandozó könyvbagoly, a mindig pattogó, az egy helyben megmaradni nem tudó, az éjszakákat végigtáncoló? Jelentem, itt van. Csak pihen egy kicsit. Változik, hála Istennek. Az volna baj, ha nem változnék. Valahol mégis ugyanaz vagyok. A kalandok és az élet bennem van, nem rajtam kívül. Küzdelmek vannak, mindig vannak, de napról napra több nyílik nekem az életből. ...

Megszületett a második unokahúgom. Az öcsém egy vitorlással jött haza mexikói kalandozásaiból (Moby Dick jellegű kalandokkal). Irigykedem, egyszer még én is utazom messzire hajóval. Új munkát és új életet kezdtem. Nem úgy, ahogy vártam, de annál jobb és egyre jobb lesz. Megtaláltam a dédnagyanyám kézzel írt süteményes receptkönyvét, benne tengernyi pozsonyi kifli, hájas tészta, mogyorós torta és pogácsarecepttel. Újfent meglepett, hogy Budapesten mennyi ember van és mekkorák a távolságok, de a barátok és a kocsmák még a régik. Tiszta konyha, a moly-egér harc még folyik, de már lecsengőben. Cukkinis palacsinta. Chilis bab. Tökmag. Könyvek. Szél. Szerelem.

Az ember soha sem tudja megúszni, hogy időről időre sokkot ne kapjon.  Az egy dolog, hogy a személyes életünkben is történnek elviselhetetlennek érzett események, rossz dolgok, amelyekről senki sem tehet, vagy igen, de már mindegy, s olyan helyzetek, amikor tehetetlenek vagyunk, csak átéljük, kibírjuk, sírunk rajta, és aztán szépen véget ér.  Nem halunk bele.  Vannak azonban, akik belehalnak a saját tragédiáikba. És nem a saját hibájukból.  Tavaly egy fiatal szudáni keresztény anya esete volt az, amely annyira kizökkentett a komfortzónámból, hogy tollamat (ujjamat és a billentyűzetet, na) kivételesen társadalomkritikai írásra használtam . Mert ami már annyira feszít belülről, hogy a szememen csorog ki, annak jobb helye van a papíron (vagy interneten). Nem lett profi, nem lett világmegváltó cikk és az internet csodája, de helyet keresett magának, és hiszem, hogy volt értelme (amellett, hogy tudom, valójában nem ez az én műfajom).  Az elmúlt hónapok...

Hiszek abban, hogy a szeretet képes a rosszat jóvá alakítani, a sötétséget világossággá, a zavarosat tisztává, a megtörtet egésszé tenni. Hiszek abban, hogy Istennek semmi sem lehetetlen.

Miért írna valaki az időjárásról, ha nem azért, mert lusta más témát keresni egy távoli ismerőssel, esetleg mert épp túl meleg/túl hideg stb van? (vö. télen nagyon hideg van/nyáron nagyon meleg van/soha sincs jó idő/mindig esik az eső - ahogy már a népdal is megfogalmazza) Nekem azonban semmi bajom sincs sem a kánikulával, sem a viharral, sem a hideggel. Az van, ami van, természetes, hogy vannak nyáron meleg napok, és vágyhatunk hűsülésre, nem rajtunk múlik. Ugyanez télen. Azt hiszem, rémesen felfordulna a világ, ha irányítani tudnánk az időjárást, már így is pont eleget irányítunk, és rendre el is rontjuk. Kimentem ma vihart nézni a sziklára. Lélegzetelállító volt. Jött, rettenetesen, mint a Semmi Ende Végtelen történetében, jött, mint egy megállíthatatlan valami, gyönyörűséges volt, félelmetes és delejező, nem tudtam elmenni. Álmomban néha forgószéllel álmodom, az ilyen, mindenki fut, én maradok, és hagyom magam lenyűgözni. A viharokat nem uraljuk. A kánikulát nem uraljuk. Van az...