A tengely követése

Megszületett a második unokahúgom. Az öcsém egy vitorlással jött haza mexikói kalandozásaiból (Moby Dick jellegű kalandokkal). Irigykedem, egyszer még én is utazom messzire hajóval. Új munkát és új életet kezdtem. Nem úgy, ahogy vártam, de annál jobb és egyre jobb lesz. Megtaláltam a dédnagyanyám kézzel írt süteményes receptkönyvét, benne tengernyi pozsonyi kifli, hájas tészta, mogyorós torta és pogácsarecepttel. Újfent meglepett, hogy Budapesten mennyi ember van és mekkorák a távolságok, de a barátok és a kocsmák még a régik. Tiszta konyha, a moly-egér harc még folyik, de már lecsengőben. Cukkinis palacsinta. Chilis bab. Tökmag. Könyvek. Szél. Szerelem.

Az ember soha sem tudja megúszni, hogy időről időre sokkot ne kapjon.  Az egy dolog, hogy a személyes életünkben is történnek elviselhetetlennek érzett események, rossz dolgok, amelyekről senki sem tehet, vagy igen, de már mindegy, s olyan helyzetek, amikor tehetetlenek vagyunk, csak átéljük, kibírjuk, sírunk rajta, és aztán szépen véget ér.  Nem halunk bele.  Vannak azonban, akik belehalnak a saját tragédiáikba. És nem a saját hibájukból.  Tavaly egy fiatal szudáni keresztény anya esete volt az, amely annyira kizökkentett a komfortzónámból, hogy tollamat (ujjamat és a billentyűzetet, na) kivételesen társadalomkritikai írásra használtam . Mert ami már annyira feszít belülről, hogy a szememen csorog ki, annak jobb helye van a papíron (vagy interneten). Nem lett profi, nem lett világmegváltó cikk és az internet csodája, de helyet keresett magának, és hiszem, hogy volt értelme (amellett, hogy tudom, valójában nem ez az én műfajom).  Az elmúlt hónapok...

Hiszek abban, hogy a szeretet képes a rosszat jóvá alakítani, a sötétséget világossággá, a zavarosat tisztává, a megtörtet egésszé tenni. Hiszek abban, hogy Istennek semmi sem lehetetlen.

Miért írna valaki az időjárásról, ha nem azért, mert lusta más témát keresni egy távoli ismerőssel, esetleg mert épp túl meleg/túl hideg stb van? (vö. télen nagyon hideg van/nyáron nagyon meleg van/soha sincs jó idő/mindig esik az eső - ahogy már a népdal is megfogalmazza) Nekem azonban semmi bajom sincs sem a kánikulával, sem a viharral, sem a hideggel. Az van, ami van, természetes, hogy vannak nyáron meleg napok, és vágyhatunk hűsülésre, nem rajtunk múlik. Ugyanez télen. Azt hiszem, rémesen felfordulna a világ, ha irányítani tudnánk az időjárást, már így is pont eleget irányítunk, és rendre el is rontjuk. Kimentem ma vihart nézni a sziklára. Lélegzetelállító volt. Jött, rettenetesen, mint a Semmi Ende Végtelen történetében, jött, mint egy megállíthatatlan valami, gyönyörűséges volt, félelmetes és delejező, nem tudtam elmenni. Álmomban néha forgószéllel álmodom, az ilyen, mindenki fut, én maradok, és hagyom magam lenyűgözni. A viharokat nem uraljuk. A kánikulát nem uraljuk. Van az...

Újra és újra ugyanahhoz a gyökérhez lyukadok ki. Bolondnak kell maradni. Valami oknál fogva mindig is arra vágytam, hogy átlássam a dolgokat, egészben lássam a helyzetet, amit látok, amiben vagyok. Aztán újra belátom, hogy nem tudom, az agyam nem áll rá arra, hogy férfimód átlássam a társadalmi mozgásokat és a hasonlókat, nem megy a nagyban gondolkodás. De néha, néha mégiscsak vannak olyan pillanatok, amikor hirtelen átlátom az egész világmindenséget. Gyermekkoromban is voltak ilyenek, emlékszem, édesapám rendre meglepődött, milyen furcsa dolgokat mondok, mindazonáltal igazat adott, az ember tényleg túlbonyolítja a dolgokat, a közlekedést, az életet, a mindent, amihez hozzányúl. És az ilyen ritka pillanatokban látom, hogy végső soron az számít, hogy szerettünk. Lehet, hogy nem vagyok ügyes újságíró, nem vagyok fegyelmezni képes, érdekesen előadó pedagógus, nem tudom mindig jól kezelni a konfliktusokat, még írni sem tudok igazán jól, mert legfőbb eszközeim, a szavak már létükné...

- De hisz akkor - jegyeztem meg nagy merészen - még messze jár atyám a megoldástól... - Nagyon is közel járok hozzá - mondta Vilmos -, csak azt nem tudom, melyikhez... - Eszerint atyám nem tud egyetlen válasszal megfelelni az összes kérdésekre? - Ha tudnék, Adso, akkor teológiát tanítanék Párizsban. - Párizsban mindig tudják, melyik az igazi válasz? - Nem - mondta Vilmos -, soha, de nagyon biztosak a tévedéseikben. - És atyám? - kérdeztem gyermeki arcátlansággal. - Atyám sohasem téved? - Gyakran tévedek - felelte. - De én nem csupán egyetlen tévedést agyalok ki, hanem sokat, így aztán egyiknek sem leszek a rabszolgája.

Leült nagy búsan a kerek tó partjára, gondolkozott, hogy mitévő legyen. Hát ahogy ott ül, látja ám, hogy megbolydulnak a kacsák a vízen. Verdesnek a szárnyukkal, hápognak, kiabálnak, s ni csak, egy szép fehér kiskacsa egyenesen odaúszik szegény Dzsonihoz, kijön a vízből, a fejét szegény Dzsoni térdére fekteti, és néz, néz szomorúan. Szegény Dzsoni is szomorúan nézte a kiskacsát, megsimogatta, és azt mondta: - Hej, te kiskacsa, nem láttad az én kedves Árnikámat? Abban a szempillantásban, ahogy ezt kimondta, megdöndült a föld, morajlás futott végig a tájon, s hipp-hopp, ott állt a harminchat tornyú, háromszáz ablakos palota a helyén, minden kacsa visszaváltozott emberré, jaj, jaj, kiabált a tó közepén az udvari főszámolnok, mert nem tudott úszni, szerencsére a többiek kimentették. Árnika is visszaváltozott, talán még szebb volt, mint annak előtte, visszaváltozott Östör király is. Nagy volt az öröm, a hejehuja, csak akkor szállt el a jókedvük, amikor Árnika fölsikoltot...